I. Elméleti alapok, szemléletmód

1. Fejezet

Az interakciókutatás kérdései

Bagdy Emőke, Mirnics Zsuzsanna

Szemléletfüggő kutatási optika és történeti változásai

Az a létezési és tudományterület, amelynek kutatási helyzetét és kérdéseit áttekintjük, az emberi lelki élet alapját és legfőbb pszichikai feltételét képezi. Társas lény mivoltunkból következik, hogy az érintkezés, az emberi kapcsolat, az interakciókban megvalósuló kommunikáció "respiratórikus szükséglet" oly fontos, mint a légzés.

A szociális érintkezés alapegysége az interakció. Kapcsolatról - mint érintkezési történésről - a "kötelék" létrejöttétől (köldökzsinór) csak "érintések" kölcsönösségeképpen beszélhetünk. Az embrionális kezdetektől nyitott, a születés után is primátust élvező hangfolyosón (a kontaktusállandóság eme biztonságában) üzenetté válhat minden érzékelhető, külső-belső mozgás, testi érintés. Jelentést nyer a szemkontaktus, a mimika, a testi kifejezés, a másik jelenléte. A hangzásokból, majd szimbólumszövedékből kibontakozó beszéd teszi azután teljessé, a közvetlen testi kötődésből fizikai távolságon is érvényesülő kötelékké, kapcsolattá differenciálódást. A jelentéscsereként megvalósuló kommunikáció a beszédbe építi be a fejlődés korábbi kapcsolati szintjeit. A teljessé való üzenettár működtetésével minden, ami emberi megnyilvánulás, üzenetértéket, jelentést nyerhet.

Szociális mibenlétünk az emberközi kapcsolatok eleven működtetésében nyer kifejezési lehetőséget, teret és értelmet. Bateson 1951-ben Ruesch-sel együtt írt "Communication, The Social Matrix of Psychiatry" c. könyvében ezt így fogalmazta meg: "A kommunikáció az öntőforma, anyagminta, amelyben benne foglaltatik valamennyi emberi tevékenység." (id. mű 112. old). Amikor A és B személy kapcsolatba lép, interakciójuk során egy új valóságot teremtenek, amelyben "én" és "te" immár "mi" entitásként működik tovább.

"Meglepő - írják Wiemann és Giles (1987) kommunikációkutató szociálpszichológusok, hogy "a szociálpszichológia fő árama nem foglalkozott nagyobb lelkesedéssel a kommunikáció jelenségével és folyamataival. Ez annál is meglepőbb, mert (1) ez a tudományág kezdetben nagyon is odafigyelt a nyelvi kérdésekre; (2) a tömegkommunikációs eszközök állandóan azért könyörögnek, hogy az emberek üljenek le megbeszélni problémáikat; (3) a kommunikációnak döntő szerepe van az 'élet-halál' kérdésekben és (4) társas magatartásunk nagy része a nyelv útján jut kifejezésre." (id. mű 243. old.)

Nem tekinthetjük azonban véletlennek a kommunikáció-kutatás fejlődésének sajátos útelágazásait, hiszen az elméletformáló "nagy iskolák" kutatási területei kezdettől meglehetősen divergáltak és egymással kevéssé kommunikáltak.

Az ötvenes évekig Shannon és Weaver (1949) lineáris (üzenő, befogadó - üzenetláncolatok) okságelvű modellje volt az uralkodó felfogás, melyen paradigmatikus fordulattal idézett elő áttörést a rendszerszemléletű megközelítés. Az első - jeles - elméleti modellek, mint a Palo Alto-i iskola (Bateson és Ruesch (1951) majd Haley (1963) Watzlavick, Beavin és Jackson (1967), valamint Watzlavick, Weakland, Fisch (1974/90) a kommunikáció rendszerelvű szemléletében a cirkuláris okságnak, a kölcsönviszonynak, a reciprocitásnak, a kommunikáció többszintűségének feltárásával, továbbá az információs és jelentésmeghatározó (viszony)szintnek az elkülönítésével, a verbális és nem verbális, digitális és analógiás kód, a kettő közti viszony feltevésével, valamint az első és másodrendű változás szemléleti fordulatot előidéző hatásával a patopszichológiai, klinikai területen eredményeztek (mindmáig jelentős) felismeréseket. Ezek a rendszerelvű pszichoterápiák gyors fejlődését eredményezték és családterápiás módszertani revolúciót indítottak.

Különösen a szkizofrénia kommunikációpatológiai és dinamikai összefüggésére vonatkozó eredményeket emelhetjük ki (Bateson: "double bind" teória), Lidz és munkatársai kutatásait a Yale egyetemen, Wynne világhírűvé vált csapatát a NIMH-ben (National Institut of Mental Health), valamint Jackson, Haley és Bateson munkáit Standfordban (bővebben ld. Bagdy, 2002). Említést érdemel, hogy ezen kommunikációs patodinamikai modell kereteiben alkalmazták először a "Közös Rorschach Vizsgálat" jelenleg legelterjedtebb változatát, amely kezdetben pszichotikus beteggel együtt élő családok interakció-patológiáját kívánta feltárni (Loveland, Wynne, Singer (1963)), később pedig a kommunikációs devianciák több területen is alkalmazott vizsgálóeszközévé vált. A FIP (Family Interaction and Psychopathology) program keretében a Rochester University szervezésében a "Nemzetközi családkutatási program" része lett, és létrejöttek a kutatásban elfogadott értékelő kódrendszerei (Holte Wichstrom és Eilerstein, 1988).

A "stratégiás" családterápiás irányzat kialakulása, a hipnózis "nyelvének" ("miltonnyelv" Milton H. Erikson hipnoterapeuta nyomán) elemzése, a neurolingvisztikai "metamodell" kidolgozása (O'Connor Seymour 1998), a kommunikációs paradoxonoknak a felmutatása, a családi kommunikációs folyamatok pszichopatogén hatásának tanulmányozása a Palo Alto-i iskola kutatásainak klinikai keretei között valósult meg. Mindez az akadémikus pszichológia kutatóműhelyeitől távol, de még a szociálpszichológiai vizsgálódások területétől is meglehetősen messze volt.

Hewstone (1995) úgy véli, hogy a szociálpszichológia kommunikáció iránti érdeklődése kezdetben elsősorban azokra a "normális" folyamatokra irányult, amelyek a hatékony kommunikációt eredményezik, azaz a nyílt, őszinte, pozitív, "egészséges" kapcsolatokat fenntartó mintázatokat tanulmányozta, míg a negatív kapcsolatokat fenntartó üzeneteket a pszichopatológia körébe utalta. A szociálpszichológiát a személyközi vonzalomra irányuló érdeklődés, a fejlődéslélektant a gyermek (és szülő), a szociológusokat a szocializáló közeg, a család foglalkoztatta leginkább. A három orientáció egységét a családterápiák képviselik, a klinikai megközelítés azonban önálló utakat követett és tart fenn mindmáig.

A Palo Alto-i orientáció klinikai hangsúlya valamint a szociálpszichológia "pozitív arculat" felé forduló kutatásai közt a hatvanas évek rendszerszemléleti fordulatától kezdve jelentős távolság létezett, míg viszont a köztes térben maradó, de "normál tartományban" megbújó (klinikai értelemben nem abnormális, de etikailag negatív), a kommunikációs manipulációra használható folyamatok és jelenségek (pl.: rejtett ellenségeskedés, erőszakos befolyásolás, ámítás, félretájékoztatás stb.) tanulmányozása a nyolcvanas évekig fehér foltja maradt a szociálpszichológiai kutatásnak. Duck és Gilmour (1981) kezdték építeni a szellemi szakadék felett átívelő hidat.

Annál virágzóbb területté vált - mind a klasszikus kísérleti lélektan laboratóriumi világában, mind a szociálpszichológia affiliációra (társas érzelemkifejezésre) vonatkozó vizsgálódásainak területén a nem verbális kommunikáció , az intimitás; és az interperszonális kapcsolat-meghatározó tényezők feltárása (Argyle és Dean 1973). A tekintet, szemkontaktus, mimika, testhelyzet, érintés, közelség stb. kutatása új tudományágakat növesztett. A kinezika pl. a testmozgást, a proxemika az interperszonális tér közelség-távolság dimenzióját, a paralingvisztika és prozódia a nyelv hangdimenziójának összetevőit (hangszín, intonáció, dallam, ritmus, stb.) tanulmányozta. Könyvtárnyi irodalom gyűlt össze az affiliáció pozitív aspektusaira vonatkozó kutatási eredményekből, túlnyomóan molekuláris, "klasszikus" kutatásokból származóan, melyek egy-egy jelenséget helyeztek nagyító alá a kísérleti feltételek tisztaságának biztosításával.

Noha a rendszerszemlélet nyilvánvaló üzenete, hogy a pár, család, csoport az egyének feletti, önálló entitás, a klasszikus kutatások a hatótényezőkre vonatkozóan (pl.: tekintés, érintés, mozgás stb.) a "nagy áttörés" után is évtizedekig a molekuláris elemzés fogságában maradtak. Egyedeket vizsgáltak páros helyzetekben. A konstruált kísérleti helyzet (pl.: a két ember egymással kommunikáló szituációja a laboratóriumi körülmények közt) természetesen sokat segíthet pl. a mozgásos egymáshoz "illeszkedés" vagy "interakciós szinkronitás", "harmónia" létrejöttének felderítésében, de távol marad a természetes emberi kapcsolatok világától. Megtudhatjuk, hogy az érintés milyen élettani paraméterekben idéz elő egy emberben változást, vagy az üzenő személy hangja milyen viselkedésre készteti a partnert stb. A kapcsolat azonban más minőség . "Összekapcsoló" tapasztalatokat, élményközösségben gyökerező viszonytörténetet jelent. Szerepeinkben és személyes történetünkkel lépünk be egy szituációba. A találkozás kitüntetett helyzetében pedig jelentést adunk (tulajdonítunk) a partner teljes lényéből (szavaiból és nem verbális megnyilatkozásaiból) áradó üzenetnek (Buda, 2002). Közös jelentés kialakítására, egyetértés elérésére törekszünk (Fogel, 1991). Mindez része az "itt és most" találkozásnak, ami a múltból ered, akár implicit kapcsolati tudás az anya-gyermek interakció egykori öntudatlan bevésődéseiből, akár tudatos, tapasztalatokon nyugvó ismeret bennünk a partnertől elvárható viselkedésről. A beszéd jelentések cseréje. Ilyen értelemben akció és nem pusztán "viselkedés", jelentés és nem valóság. Watzlavick és kutatótársai (1967) ajánlása az "akció" elnevezésre, valamint az inter(egymásközti)akció fogalmára vonatkozóan éppen azért pontos, mert a kommunikáció - interakciós megvalósulásában - közös jelentés kialakítására törekvő "alkufolyamat". Ez nem pusztán konstrukcionista kognitív metaperspektíva, hanem bio-pszichofiziológiai működéstörvény érvényesülése is.

Elegendő ennek bizonyítékaként ide idézni Marton M. Magda (2004) megállapítását a centrális motoros reprezentáció szociális meghatározottságú korai, öntudatlan zajlású kialakulási folyamatáról, mint - többek közt - az interiorizáció, szociális illeszkedés, utánzás létrejöttét biztosító belső történésről. "A centrális motoros reprezentációt úgy tekinthetjük, mint olyan működési módot, amely a későbbi re-reprezentáció illetve "reflektálás" funkcióját teljesíti, jóllehet alacsonyabbrendű automatikus motoros történések formájában és csupán részlegesen - elsősorban szociális ingermintákkal kapcsolatban. E folyamat révén az élőlény ugyanis "saját rendszere nyelvén" automatikusan újraírja a külvilág összetett és értelmes szociális történéseinek ingermintáit és értékeli a hozzájuk fűződő viszonyát." (id. mű 140. old.) A jelentésben tehát a "saját világkép" tükröződik , "térkép és táj nem azonos" (O'Connor és Seymour, 1998).

Az "információs csatorna" elemeinek finommíves tanulmányozásán a kommunikációban játszott szerepének tisztázásán már túljutott a kutatás. A korai " funkcionalista " megközelítéstől -Argyle és Dean (1973) korszakmeghatározó egyensúlyelméletétől - pedig a kiforrott "multifunkcionalitás" koncepciójához jutott el. Az interakciók eszerint sok funkciót hordoznak magukban. Egyidőben, egyszerre információ-átadók, kapcsolatellenőrzők, viszonymeghatározók, cselekvésszabályozók, sőt kölcsönösen pozitív értékelés elérésére és fenntartására törekednek (Kraut és Higgins, 1984). Míg kezdetben - a nonverbális kommunikáció kutatási virágkorában (hatvanastól-nyolcvanas évekig) a "funkciót" a kommunikatív viselkedés elkerülhetetlen következményeként értelmezték, a "viszonymeghatározó" metakommunikációt (mint a verbális üzenet jelentésmeghatározó, magasabb szintjét) mégis elemi szituációkhoz kötött jelenség-egységként szemlélték és vizsgálták, addig az érett elméleti koncepció világosan szembesít azzal, hogy a kommunikációt általánosabb, a viszonyban időbeli-folyamati érvényesülésű törvények mozgatják. A kontroll és az affiliáció e tekintetben meghatározó szerepében ma már egyetlen kutató sem kételkedik, e tudományos konszenzushoz azonban további (de a két fő dimenziónak mindenképpen alárendelt) tényező is köthető. Wiemann és Kelly (1981) ezt a feladatra irányultságban (mint közös tevékenységben) jelöli meg. A funkcionalista megközelítéshez -melyben a kommunikáció "együttes tevékenység" arculatát ragadhatjuk meg - alkotó módon járult hozzá a "kommunikációs kompetencia" Wiemann és Kelly (1981) valamint a Wiemann és Giles (1987) által kimunkált viszonyközpontú és folyamatelvű modellje. Ebben "az elemzés elsődleges szintje a kapcsolat résztvevőié" (id. mű 241.old.). A pragmatikai álláspont szerint a "mit" és "hogyan" kérdése kerül előtérbe a "mi" (ketten) együttesség optikájából. Hogyan formálódik ki egy döntés? Nem az a kérdés ebben, hogy ki nyer, hanem az, hogyan jön létre ez az eredmény. Az egyén legfeljebb készségeket hordoz (mint empátia, önfeltárási készség, stb.), de a kibontakozás, mint műveleti tudás a szituációtól, kontextustól, partnertől stb. függ. A kompetencia viszonygondozó képességet jelöl, a kívánatosnak tartott (vélt, remélt) viszony kialakítási és fenntartási képességét fejezi ki. (Már ehelyütt is utaltunk rá, hogy fenti elméleti keretekbe illeszkedik az interakciós folyamat-növelő-processzometriai-módszerünk.)

Az "alku" a személyeknek a viszony - és jelentésmeghatározó közös művelete. Egyezkedés azon, hogy a kedvezőnek (vélt) ítélt viszonyt miképp kontrollálják, és hogyan érjék el affiliatív töltését, ezáltal a viszony mindkét fél számára elfogadható definiálását. Ez a modell a kommunikációs "stratégiát és taktikákat" új optikába helyezi és a közös jelentésért való alkufolyamatot (Fogel 1998) a kölcsönösen elégedett (kontroll - és affiliációs) viszonydefiniálás tágasabb perspektívájába helyezi.

A viszony és folyamathangsúlyú kompetencia-modell keretében is feltételezik a kutatók (Wiemann, Giles 1995) a felek affiliációs szintje közti szükségszerű egyensúlyteremtés történését, mely szerint az érzelmi töltés emelése vagy csökkentése a vágyak (ideál) szintjén történik, a valóságos egyensúlyi pont azonban a kevésbé érzelemkifejező (affilatív) fél szintjét közelíti. A magasabb érzelemtöltésű és - kifejezésű személy csökkenti a hőfok üzenetmértékét, ha partnere "hűvösebb".

Az egyidejűleg kettős optika, a párra - mint egészre - vonatkozó megfigyelés többlet-követelménye azonban igen magas mércét állít a kutatás elé. Bernieri és Giles (1996) szerint "az interakciók észlelése bonyolultabb és kevésbé pontos, mint a személy (egy valaki) észlelése. Az emberek ítéletei többszörösen meghatározottak" (id. mű 124. oldal). Mégis - állíthatjuk - hogy a molekuláris mérések felől az egészleges, "moláris" megközelítés felé történő kutatás-módszertani útkeresést az interdependencia (kölcsönhatások) megragadásának igénye indította el (Bernieri, 1988.). Hasonlatosan ahhoz a - fokozatosan kibontakozó -szociálpszichológiai közelítéshez, amely a laboratóriumi, steril világ konstruált kísérleti helyzeteiből az emberi kapcsolatok természetes terepeire lépett át és az ad hoc - véletlenszerűen - összehozott párok, triádok stb. helyett az érzelmileg vagy feladat-perspektívából összetartozó kapcsolatokat választotta vizsgálódásainak tárgyául.

Az érzelmi jelentés szempontjából fontos, személyes kapcsolatokat önálló szociális egységként kezeli a környezet is. Ezek minőségükben, történetükben, viszonymintáikban, kölcsönös pozitív elvárásrendszerükben (Murray, Holmes és Griffin, 1996) megkülönböztetendők az interakciókutatás konvencionális kísérleti konstrukcióiban korábban előtérbe állított, művileg létrehozott kapcsolatoktól (Urbán, 1998). Clark és Reis (1988) az időperspektívát, a partneri elkötelezettséget és a kognitív metaperspektívát (elvárások, remények) tartja fontosnak. Rogers I. A. (1998) szerint pedig a személyközi bizalom, a bensőségesség (intimitás) és a kontroll együttesen alkotják e kapcsolatformák komplex megragadhatóságának legfontosabb dimenzióit.