(Az interakciókutatás kérdései ... folytatás)

Különösen figyelemre méltó a személyes, szoros interperszonális kapcsolatok kutatási területén az a vita, mely a párkapcsolat minőségének és felek kölcsönös percepciójának összefüggéseit vizsgálja. Nincs megegyezés mindmáig abban, hogy a kapcsolati elégedettség szubjektív érzelmi hatások által előidézett "pozitív illúzió-e" vagy pontos tükrözője a valóban kielégítő partnerviselkedésnek (Murray, Holmes, Griffin, 1996). Sajnálatos, hogy az önbecslő szubjektív ítéletek eltérnek a megfigyelt "illeszkedő viselkedés" alapján jelzett értékektől, a megfigyelő rendszerint másként minősít, mint az átélők (Urbán, 1998).

Kétségtelen, hogy az önként vállalt, természetes, összetartozó kapcsolatban élők (szerelmesek, házasok, együttélők, testvérek, család, barátok) világába behatoló vizsgálatok az utóbbi 20 évben előretörtek. Ezt új folyóiratok megjelenése is tükrözi (Journal of Social and Personal Relationships, Personal Relationships stb.). Az eltérő kutatási megközelítések szakadéka azonban még nincs áthidalva. Kelley és munkatársai (1983) ezt a folyamatot mégis előremutatónak tartják.

A folyamatelemzés egyre szorítóbb követelménye is arra sarkallta a kutatókat, hogy a döntéshez, egyensúlyi helyzethez vezető út ("hogyan") történéseinek megadására alkalmas kutatási helyzetet alakítsanak ki, amelyben a teljes megnyilatkozás komplex egységeit ragadhatják meg. "Sajnos a kommunikáció ilyen jellegű tanulmányozásának kutatási stratégiái a jelenségre vonatkozó tudásunk mögött kullognak, bár az évek során némi változás tapasztalható" - (id. mű 222.old.) állítják Hewstone és munkatársai (1995)."de a kommunikáció-kutatás - végre úgy tűnik - elmozdult a periféria felől a téma középpontja felé." (id. mű 243.old.)

Ha az interakciónak, mint interdependens, kölcsönös alkalmazkodást, igazodást, szüntelen egymás befolyásolását hordozó folyamatnak a dinamikáját (a keletkező feszültségek feloldási történéseit, az egyensúlyteremtés útját) szemléljük, akkor nem érhetjük be annak mérésével, hogy két személy megfigyelhető viselkedése milyen hatással van egymásra (Patterson, 1991). De azzal sem, ha (kikérdezett vagy önbecslő skálával minősített) átéléseik egymásra vonatkoztatásával mérjük a felek "illeszkedését" vagy élményeik és viselkedésük széttartását (korreláció-versus függetlenség).

Ha egymástól függetlenül vizsgáljuk A és B személy (az interakciós partnerek) szubjektív élményeit, ez arra adhat választ, hogy a helyzetben egyedileg, személyesen mit éltek át magukról, a helyzetről és másikról. Ha egyes (vizsgálandó) viselkedési és élményjellemzőket A és B személynél egymásra vonatkoztatva mérjük (korreláció), akkor csupán azt állíthatjuk, hogy az átélés objektív és szubjektív szférájában milyen mértékű az együttjárás illetve divergencia, tehát összességében mit tükröz az egyik a másik átéléseinek viszonylatában és fordítva. Ezzel azonban az egymásrahatás mikéntjéről, folyamatáról, az "interakciós építkezésről" (Buda 2002) semmit sem mondhatunk. A való világ személyesen is jelentős, természetes kapcsolatainak interakciós jellemzőit, az interdependenciát - a kölcsönös egymásrahatás okozta jelentésmódosulásokat ekképp aligha magyarázhatjuk.

Ha az interakció "mi (együtt)" helyzete az én és a te rendszer egységeit (alrendszereit) magába foglalja, a résztvevő egyének önbeszámolói csupán saját viszonyulásuk, jelentésadó belső folyamataik tükrei lehetnek. A megfigyeléssel történő viselkedés-elemzés hagyományos mikroelemző eljárásai viszont megfigyelési szempontok és kódrendszer kidolgozását teszik szükségessé. A kódolási megbízhatóság (interrater reliability) eléréséhez a kódolók gondos kiképzésére, hosszas gyakorlatára van szükség. Bernieri, a fent idézett kutató szerint a kódolók időben hosszú és munkaigényes kiképzése sem biztosítja az elvárható mértékű objektivitást. Szerinte a kódolók elvárásai beépülnek a folyamatba és befolyásolják a megítélést. Ha csak a látható interakciós viselkedést becsüljük fel az alanyok szubjektív átélései nélkül, akkor viszont az eredmények foghíjasak, mert a megfigyelők "tudását" hordozzák, nem a valós történéseket.

Úgy van-e valami, amilyennek láttatja magát? Megjátszható-e egy viselkedés és becsaphatja-e a megfigyelőket? Bizonyítékok szólnak emellett. A hipnózis "szimulátor paradigmán" nyugvó kísérletei bizonyították, hogy még a transzjelenségben jártas hipnotizőröket, de a kísérlet megfigyelőit is "becsaphatják" a szerepjátszást vállaló résztvevők (Bányai, 1985). A "nem hiteles" transzállapotok külső megfigyelőkkel megítéltetése a megtéveszthetőségre hívja fel a figyelmet. A beleélő viszont a tökéletes eljátszásra törekedve végül szubjektíve eggyé is válhat szerepével. Elegendő-e tehát a felek (objektív vagy szubjektív) adatainak egymásra vonatkoztatása? Azt állíthatjuk, hogy nem érhetjük be ezzel. A megfigyeléshez csatlakozó "élményszonda", valamint e kettő egymáshoz való viszonya ígéretesebb, az eredményeket ekképpen megbízhatóbbnak remélhetjük.

Kutatásmódszertani szempontok és fejlődés

Kutatás-módszertani szempontból a továbbiakban az adatforrás okat, az adatfelvétel módját , adattípusokat és az információfeldolgozás szempontjait szükséges áttekintenünk. (Noller, Guthrie 1991).

Az adatforrások szempontjából az interakcióban lévő személyek önbeszámolóit (interjú, napló, pszichometriai skála stb.) a külső megfigyelők ítéleteit (pontozásos és viselkedéses kódok, globális vélekedések) és az interakciók alatti élettani mérések adatait lehetséges regisztrálnunk. Közülük a külső megfigyelők által (szempontrendszer nyomán) nyert információkat tekintik a legobjektívebbek. Problematikus azonban, hogy a külső beavatkozó fél is részévé válik a megfigyelt rendszernek.

A szubjektív forrásból származó információk tesztjellegű, kérdőíves vagy leíró - narratív önbeszámolón nyugvó adatokra épülnek, melyekben az érzelmi élmény, a szándék és állapotátélések ragadhatók meg. Hazánkban is hagyománya van ilyen interakció-kutatásoknak, noha nem pár- és házastársi vagy családi vizsgálatokban alkalmazták őket (Varga, Bányai, Gösi-Gregus, 1994). Az introspektív élményfeltárás és a családi narratívumok vizsgálata jobbára a klinikai megközelítésé maradt (Koltai, 2003).

A személyközi események megfigyeléssel nyert adatai általában a kutató által kidolgozott értékelő, jelölő kódrendszer segítségével kerülnek feldolgozásra.

A pszichofiziológiai (élettani) adatokat is beépítő komplex interakcióelemző kutatás jeles magyar iskolája Bányai Éva hazai hipnóziskutató műhelye, mely világviszonylatban is jelentős az alapkutatási és alkalmazott-ági (terápiás) hatáselemzés összekapcsolásában (Bányai 1999). Minta arra, miként lehet megépíteni az elmélet és gyakorlat közötti kutató hidat és originálisan összeegyeztetni a kutatói- és terapeuta identitást.

Adattípusok szempontjából három (szokványos) adatkör szerint lehetséges adatokat gyűjtenünk: 1.) előzmények: 2.) szubjektív történések: 3.) interperszonális kapcsolati események. Különös fontosságúnak tekintjük azt az adattípust is, melyet eddig kevésbé karolt fel kutatás: ez a produktum, az interakció kimenetele , eredményminősége. Megemlíthető, hogy a Rorschach módszer a közös(en elfogadható) jelentés szempontjából pl. módot ad az individuális versus interakciószemélyiség különbségeinek megragadására (az interakció eredményeinek minősége, nívója) a résztvevő személyek egyedi produktumaival való egybevetésben.

Módszertani szempontból az adatfelvétel módját is szemügyre kell vennünk.

Tradicionális követelmény egy kontrollált kísérleti vagy vizsgálati helyzet alkalmazása az igényes kutatásban, mely viszont az erősen struktúrálttól a szabad interakciós helyzetekig terjedhet. A strukturált helyzetek ellentmondanak a természetes szituációknak, így azok a konstrukciók a legígéretesebbek, melyek ezt az ellentétet képesek feloldani. (Ilyennek bizonyult pl. a közös Rorschach vizsgálati helyzet, mely erősen kötött, rögzített keretek közt (és folyamatokban), mégis szabad diskurzus során vezet el a felek közös jelentésalkotásához.)

Adatnyerés és informativitás szempontjából fontos az a szempont, amit az interakciókutatás konstruált konfliktushelyzetek útján próbál érvényesíteni (v.ö. Holte,. Wichstrom, Eilerstein 1988). Ha az interakciós helyzet csak kooperációra buzdít, ez elfedheti az egyének versengő, konfrontatív, akadályozó stb. kommunikációs jellegzetességeit. Valójában éppen a konfliktushelyzetben jellemző interperszonális magatartás mutat rá leginkább az interakciószemélyiség jellemzőire (Holte. Wichstrom, Eilerstein, 1988). Ilyet azonban művi úton - a standard feltételek követelményeit is tekintetbe véve - létrehozni nehéz feladat. [A közös Rorschach módszer ezt a feltételt is teljesíti, mivel a közös, egyetértő és kölcsönösen kielégítő döntéshez vezető egyezkedési út végigjárása az egyéni törekvések és közös megegyezés illeszkedési konfliktusának feloldását kívánja meg (Bagdy 1999)].

Mikroszkopikus elemzés vagy globális viselkedés-megítélés?

A kutatás aktuálisan fokális vitapontja a molekuláris versus moláris módszerek közt feszülő ellentét. Az ún. globális megítélés (Bernieri, 1988) természetszerűleg a személyek viselkedésének - méginkább "interperszonális magatartásának" - megfigyelését célozza. Ilyenek pl. az interakciós szinkronjelenségek, melyek vizsgálatára alkalmazott mikroelemzési eljárásokat gyakorlati oldaláról a munkaigényessége, elméleti szempontból pedig a redukcionizmusa miatt éri számos kritika (Bíró, 2003).

A mikroelemzési eljárások "mikroszkópikusnak" is nevezhetők, konkrét, fizikai-alapú kódolást alkalmaznak. Az interakció körülhatárolt egységeit ragadják meg. Ezek prototípusaként említhető az anya és újszülött gyermeke interakciójáról készített filmfelvétel (Condon és Sander, 1974), mely másodpercenként 24 képkockát tartalmazott. A kódoló(k)nak az volt a feladata, hogy minden egyes mimikai megnyilvánulás, minden testrész minden mozdulategységének indító és záró mozdulatelemét meghatározzák. A hanganyagot is hasonlóan kifinomult, részletes elemzőrendszerrel analizálták. Ezek alapján az interakciók mozgásos és hangelemeinek egybevetésével állapíthatják meg az anya és gyermeke közti hang és mozgás-ritmusösszhangot, az interakciós szinkronitás és illeszkedés jellemzőit. A módszert "eseménykódolási eljárásnak" nevezték és alapmodelljét az anya-gyermek kapcsolat kutatásban az évtizedek során jelentősen továbbfejlesztették. A "képkockánkénti elemzés" klasszikus módszere az anya-baba kapcsolat vizsgálatában azért is kerülhetett kitüntetett helyre, mert a beszédviselkedés kölcsönössége ebben a diadikus helyzetben nem vizsgálható. Bakerman és Gottman szerint 40 mikroelemzéses kód esetén egy rövid anya-gyermek interakció során 2,5 millió adatcellán kell végighaladnia az elemzésnek (idézi Bíró, 2003).

Könnyű belátnunk, hogy a mikroelemzési eljárások kénytelenek korlátozni a vizsgálandó változók számát ill. a minta nagyságát, hogy az adatgyűjtés időben megoldhatóvá váljék és az adatbázis kezelhető méretű maradjon.

Nem véletlen a nyolcvanas években kialakuló és a makroelemzési eljárások felé forduló (elsősorban szociálpszichológiai) érdeklődés, melyben az előzővel szemben lényeges különbség a globális, szociális alapú kódrendszer és a " makroszkópos " jelleg. Ez a megközelítés arra a tapasztalatra épül, hogy a hétköznapi interakciókban is képesek vagyunk a partner viselkedésének bizonyos pontosságú értelmezésére és várható viselkedésének megjóslására. A szocializáció során elsajátítjuk a társas viselkedés kulturális alapsémáit és értelmezésének képességét. Erre pedig akkor is számíthatunk, ha a vizsgálandó jelenség (pl. interakciós szinkronitás) kutatásáról, megfigyeléses alapú kódolásáról van szó (Bernieri és mtsai, 1994).

Valódi, természetes és művileg létrehozott, vágott képekből álló ("mintha") interakciók összehasonlító elemzése útján nyert bizonyítást a módszer érvényessége: a naiv személyekből álló "globális megítélőknek" az interakciós illeszkedésre vonatkozó ítéleti értékei szignifikánsan különböztek a valódi és mintha-interakciók megítélése esetében (Bernieri, 1988). Az interakciókat Likert típusú skálákon értékelték.

A globális típusú elemzés mozaik-jellegű képfelbontással (mely elmossa a finom mozgásokat és kiemeli a testtartási és nagyobb kiterjedésű mozgásokat) is pontosnak bizonyult és azt igazolta, hogy az interakciós partnerek mozgása a szinkronjelenségek, illeszkedések megítélésében megfelelő megbízhatóságú, függetlenül a megítélők nemi különbségétől.

A hazai kutatómunkában Urbán Róbert (1998) alkalmazta elsőként a globális elemzési módszert, az interakciós szinkronitás és raport vizsgálatára. A megítélési szempontok: raport esetén a kedvelés, figyelem és élvezet voltak. Az interakciós szinkronitásra vonatkozóan négy szempont vezette a megfigyelést-értékelést: szimultán mozgás, ritmus-hasonlóság, koordináció és folyamatosság valamint a testtartás-hasonlóság. A hazai vizsgálat megerősítette a globális megítélési módszer kódolási megbízhatóságát.

Az elmúlt 20 évben felgyülemlett vizsgálati eredmények sem adtak mindeddig elégséges alapot arra, hogy a mikroelemzési versus globális megítélésű viselkedéselemző kódolás egyenértékűségét kimondhassuk. Bíró (2003) ez irányú módszertani áttekintése arra inti a kutatókat, hogy az absztrakt szintű, átfogóbb, globális megközelítésnek a mikroelemzéssel történő összemérése terén az eltérő eredmények még nem teszik lehetővé a módszerbeli kiválthatóság biztonságos ajánlását, csupán a globális módszer ígéretességében bízhatunk.

A további elemző, összehasonlító kutatások igazolhatják csupán azt a hipotézisünket, hogy a két fő metodikai irány előnyei és hátrányai a vizsgálandó jelenség mibenléte szerint lehetnek különbözők. A szociálpszichológiai orientációnak a globális megközelítés inkább megfeleltethető, a viselkedéskutatásban azonban az elemi szintű, mélységi megközelítés igénye változatlanul fennmarad.

Kutatásmódszertani fejlődés szempontjából napjaink integrációs kutatási irányokat (fejlődéslélektan, szociológia, szociálpszichológia, személyiséglélektan) közelítő törekvései már átívelik a szakági kutatások "demarkációs vonalait". Ahogyan a laboratóriumi világból kimerészkedtek a kutatók a szabad interakciós terepekre, a mesterségesen konstruált helyzetekből a természetes, összetartozó emberi kapcsolatok vizsgálati területére, úgy elegyülnek és kapcsolódnak össze az objektív (kísérleti, megfigyelési) és szubjektív, (önbeszámoló) módszerek. A kapcsolatok különböző aspektusai szerint lehet egyik vagy másik, illetve mindkét módszerbeli megközelítés fontos. A "társas viszonyok" gyűjtőfogalmában egységesülő szociálpszichológiai kutatások vállalják az integrációs funkciót (Argyle, 1995, in Hewstone et. Al.) A Nagy-Britanniából kiinduló integrációs törekvések az USA-ban folyó, több évtizedes (kapcsolati) viselkedéskutatással szövetkezve új irányzattá növelték a társas viszonyok és személyközi vonzalom kutatását, módszertani sokféleséggel szolgálva a gyarapodó számú új megközelítést. Ilyenek pl. a szubjektív átéléseket szondázó napló-módszerek, az időszakos telefoninterjúk, a Csíkszentmihályi-féle (2001) azonnali élményszonda eseti megkereséssel ("csipogó" alkalmazása), az önbeszámolók kérdőíves vagy élményrögzítő formái, melyekkel az intrapszichikus állapotok feltárása lehetséges (megelégedettség, érzelmi viszony, konfliktusok stb.).

A természetes kapcsolatok intim világa felé forduló érdeklődés (barátság, szerelem, deviáns és zátonyra futó kapcsolatok, házassági krízisek és összeillések stb.) interakciókutatása és az egymásrahatási összefüggések megragadásának nehézségei hozták létre az útelemzés (path analysis) kísérleti modelljét. Ebben a párok, család, csoport(ok) mérési adatait különböző időben veszik fel - idői-folyamati életút-követéssel. (Argyle, 1991).

A kutatás-módszertant kényszerítő út vezeti a folyamatelemzés modellezése felé, mely a keresés fázisában van. Ebben a történések minden eleme időbeli kapcsolódásában, hatásában, visszahatásában, változást indukálásában interdependens módon benne foglalt (Hinde, 1997). Lehet-e egyszerre, időben-folyamatszerűen követni (1) az információ közlését (2) az önfeltárást (3) a kölcsönös (akcióra, kommunikációra) működésre felszólító közléseket, valamint (4) a kapcsolatszabályozást (építés, módosítás, visszafejlesztés stb.)? Schultz von Thun (1991) négyszintes modellje e fent idézett négy tényezőnek a követését és integrációját kínálja.

Cairns már 1979-ben azt hangsúlyozta, hogy "a szociális mintázatok mai kutatásában az interakciós eljárások alkalmazása nem egyszerűen lehetséges, hanem egyenesen szükséges" (206 old.). Clarke és Argyle (2001) szerint pedig "A dolog veleje a szekvenciális szerveződés gondolata. A társas viselkedés motoros készség-modellje értelmében a kimenet függ a bemenettől, de ami kimenet az egyik embernek, az bemenet a másiknak. Ami létrehozza azt a körülményt (nyomást), amely mozgósítja és formálja a másik ember viselkedését. Ahogy a kölcsönös függésnek ez a ciklusa körbejár, természetének nyomát otthagyja az interakció szekvenciális mintájának formájában." (id. mű 56. old.)

Szociolingvisztikai kutatásokban a beszédaktus-szekvenciák fenti igényességű elemzési módjára már vannak kidolgozott metodikák (Pléh, Siklaki, Terestyéni 2001), a többszintű folyamatelemzés azonban egyelőre gyermekcipőben jár. Kelley (1983) ilyen irányú ún. idővonal elemzési kísérletének alaptétele pl. az, hogy két személyt az érzelmi, gondolati (illetve ezt közlő beszéd) és viselkedéses események láncolata fűzi egymáshoz. E kölcsönös, cirkuláris hatássor maga az interdependencia, melyet a kommunikáló felek közti (érzelmi, gondolati (üzeneti)-viselkedési) folyamat időiségében "jelölhetünk". Kelley ajánlott idővonal-módszerének nyolc tényezőre terjed ki a feldolgozása (pl. az esemény típusa, az érzelmi kapcsolatok ereje, a viszonyminta szimmetrikus vs. komplementer jellege, stb.) A rendkívül aprólékos és sokoldalú elemzés - mint lehetőség - egyelőre nem tárja fel elég nyilvánvalóan, hogy a kutatói befektetéssel arányban áll-e a hozama. Az útkeresést azonban ez irányban (is) célszerű folytatnunk.