5. Fejezet
A Közös Rorschach Vizsgálat
A következő fejezetben a Közös Rorschach Vizsgálathoz, mint projektív jellegű és interakciódinamikai, amerikai-norvég-svájci és magyar fejlesztésű, pár- és családi kapcsolatok, valamint nagyobb közösségek személyközi viszonyainak mérésére alkalmas eszközről szólunk. Az első részben kapcsolódó elméleti szakirodalmat mutatunk be ; továbbá részletesen foglalkozunk az eljárás történetével és hazai alkalmazásával, valamint a kutatócsoportunkban született legújabb vizsgálódások eredményeivel és a felhasználás lehetőségeivel.
5.1.
A Közös Rorschach Vizsgálat elméleti megalapozása
Mirnics Zsuzsanna, Bagdy Emőke
A Közös Rorschach Vizsgálat (KRV) elsődleges elméleti előzményei a rendszerszemlélethez , illetve a családterápiához kapcsolódnak. A 3. fejezetben részletesen elolvashatók a kapcsolódó szakirodalom lényeges alapvetései, ezért jelen részben a konkrét eljárással összefüggésben egy kérdéskört emelünk ki: az együttes konstrukció jelenségét a párkapcsolati döntési és konfliktushelyzetekben.
A módszer klinikai alkalmazását tekintve rendkívül fontos kérdéskörnek tekinthetjük a kollúzióelméletet. A kollúziót úgy határozhatjuk meg, mint a gyengeségek alapján szerveződő, rögzült, szervült, inadaptív és pszichés problémákkal járó kapcsolati "patológiát". E kérdéskörről jelen fejezetben részletesen szólunk, tekintettel arra, hogy a KRV-t számos alkalommal alkalmazták klinikai pároknál, ahol működésükben láthatók ezek a kapcsolati formák. A kollúzió kérdéskört visszavezetjük a projektív identifikációs folyamatokra, összefüggésben a tárgykapcsolat-elméletek megállapításaival.
A kommunikációs zavar jelenségét tekintjük a harmadik alapvető elméleti szálnak - amely a rendszerszemlélet keretébe kapcsolódó, illetve részben attól független kutatási szálakon vizsgálható jelenség, olyan rizikó, amelynek egy kapcsolatban való hosszú távú fennállása súlyos negatív hatásokkal bírhat a pár vagy család egyéni és közös fejlődésére egyaránt.
Végül, a KRV alkalmazásának módszertani és filozófiai szempontjaival foglalkozunk az utolsó részben, kiemelve, hogy mi az, amiben ténylegesen egyedi, és reményeink szerint értékes ez az eljárás, valamint az a fejlesztőmunka, melyet ehhez kapcsolódóan kutatócsoportunkban végzünk.
5.1.1. Az "együttes konstrukció" jelensége
A családterápiás szemlélet rendkívül kifejező módon jellemzi a családot "jelentésgeneráló/jelentésadó rendszerként" ; s ezt egyértelműen alátámasztja az a hétköznapi tapasztalat is, hogy maga a család, mint intézmény adja meg életünk egyik fontos, értelmes pontját, energetizáló forrását, mondhatni, a legtöbb ember életének legalábbis egyik "jelentését".
A család (és fő alkotóeleme, a pár) közös élete folyamatos kommunikációból, kapcsolatépítésből, jelentéscserékből áll. Azok az interpretációk, melyeket a család egyes tagjai egyes akciókhoz és történésekhez társítanak, közvetlenül kapcsolódnak az általuk használt nyelv sajátosságaihoz. Többszintű, sokelemű folyamatról van azonban szó: egy egyszerű családi konfliktusban kibontakozó verbális diskurzust nemcsak a nyelvhasználat sajátosságaiból ismerhetünk meg, hanem abból a referenciakeretből is, melyben a család különböző tagjai mozognak. A közös, illetve individuális jelentésadás jellemző különbségei általában csak a terápia szintjén megfoghatók, ugyanakkor azon belül tág teret biztosíthatnak a beavatkozásra, az egyéni jelentésadási folyamatok, értelmezések, és a működésmód átalakítására. A terápia színterén is nagy szerephez jut a család vagy pár kommunikációjának, és az ehhez kapcsolódó, egyéni és közös interpretációs folyamatoknak a közös átgondolása, szükség szerinti változtatása.
A jelentés és a közös "realitás" nyelvi konstruálásának gondolatából akár olyan következtetésre is juthatunk, hogy maga a család és ezen belül a pár egyes működési mechanizmusai (például szabályok, mintázatok) a családi kommunikáció egyes elemeiből kristályosodhatnak ki. A kommunikációs folyamat mintázatot generál, és a mintázat bizonyos formái fennmaradóképesek, a közös alkalmazkodást szolgálják. Természetesen e mintázatok a szélesebb kontextus (pl. tágabb család, társadalom) vagy a hosszú távú együttélés szempontjából akár inadaptívnak is bizonyulhatnak.
A családi jelentésadási folyamatokkal kapcsolatban látszólag ellentmondás, de valójában dialektikus átalakulási folyamatokat jelenít meg az a tény, hogy stabilak, de változtathatók, elsősorban a családi életciklus, az életesemények, valamint adott esetben más külső hatások (pl. terápia) következtében. A stabilitást a családban számos narratíva alapozza meg, például a közös élet jelentősebb eseményeinek emléke, érzelmi maradványai. Az ezek alapján átgondolható, jelezhető mintázatok a családtörténet fontos "darabjai" lehetnek és a közös identitás érzetét teremtik meg, amelyhez mérten alakíthatók a közös interakciók, egyezkedési folyamatok. Ebben az értelemben tehát a család stabilitása olyan "keretet adó" mély értelmezések készlete, melyek bizonyos értelemben előrejelezhetővé teszik az egyének viselkedését.
Közös emlékeknek hívjuk a család azon narratíváit, amelyek alapján a tagok visszaidézik egykori, fontos interakcióikat. Már maguk az emlékek fontosabb epizódjai és a verbális kommunikáció "szövedékei" is rendkívül informatívak és mélyek lehetnek. A családi történetek hosszabb szekvenciák és konstrukciók, családi emlékekből keletkeznek; és nem feltétlenül állandóak- az új események változtathatják elmondásuk módját, értelmezésüket. Szinte végtelen számú tényező és tényezőcsoport befolyásolhatja őket, melyek tematizálását, előrejelzését a jelen tudomány még képtelen elvégezni. A gyakorló szakemberek megállapítása szerint a családi és egyéni önismeret fejlődése - bármely úton és bármely formában - változtathat az emlékeken, illetve a családkép felfogásán és elmondásán.
White (1993) szembeállítja a családi narratívák kétféle szemléletét. Az egyik szerint, a családi emlékek valójában "tükröt mutatnak" , azaz leképezik azt a folyamatot, vagy állapotot, amelyben adott család aktuálisan van. A másik szerint - amelyet a szerző is képvisel - a családi történetek maguk is a változás, a változtatás eszközei , olyan kreatív erő forrásai, mely által a család alakít az életén - strukturálhatja azt. Önmagában attól tehát, ahogyan a családról beszélünk, amilyen képet megjelenítünk magukról mások (például egy terapeuta vagy egy kutató) felé, bizonyos mélységig változhat a családműködés, s emellett maguk a történetek azt is elárulják, hogy mit szűrtünk ki, és mit tartottunk fontosnak egy adott időszakban a valósággal kapcsolatban - a stabilabb rétegekről tudósítanak.
A családterápiás irányzatok szerint a párkapcsolatokban folyamatosan - elsősorban a kapcsolatok kezdeti időszakában - közös, intenzív jelentéskonstruálási folyamat zajlik. E folyamat fő eszköze nem más, mint a kommunikáció, amely fokozatosan létrehozza a pár közös tudásanyagát, közös realitását. A beszélgetések, egyeztetések, interperszonális alkuk során a két személy világa kapcsolódik, mindazon elvárásokkal, és "csomagokkal", melyeket a származási családokból hoznak magukkal. A házasság előtti tapasztalatok meghatározzák a közös élet minőségét és jellegzetes problémáit. Ugyanakkor a kommunikációban a partnerek interpretálják tapasztalataikat, világnézetüket és történetüket. A tartós együttélés és a házasság feltétlenül megköveteli, hogy a partnerek egymáshoz igazítsák a realitásról alkotott képüket, és közös eredményeket, mintázatokat dolgozzanak ki.
Berger és Kellner (1974) szerint a realitás együttes definiálása során az összecsiszolódó partnerek újrakonstruálják a világról alkotott percepcióikat, identitásukat és vélekedéseiket, mindezt pedig a hétköznapi tevékenységek végzése és szervezése során, "a dolgok folyamatában" tehetik, valósíthatják meg. Úgynevezett "újraformálódási" (reshaping) folyamat játszódik le, melynek során az egyén attitűdjei, érzései és értékei változnak, és új értelmezési keret jön létre a vállalható közös célok definiálása érdekében. A kommunikáció eközben négyféle értelemben is facilitáló szerepet játszik: csökkenti a pár számára rendelkezésre álló alternatívákat; fókuszálja a rendszerben lehetséges lépések számát és az energia irányát; befolyásolja a párrendszeren kívül eső személyekről alkotott képet és e külső szereplőkkel való kapcsolatot, valamint valamennyi személy esetében támogatja és fenntartja a személyiség egy-egy, a családtól független, vagy azzal összefüggő aspektusát.
Az alternatívák beszűkülése valójában a házasság velejárója: a családalapítás előtti tervek szükségszerűen korlátozódnak az interperszonális alkuk következtében. A pár kidolgozza a közös terveket, miközben változnak az életkilátások, az egyes intézményekkel (pl. vallási, kulturális csoportokkal) fennálló kapcsolatrendszer. A hétköznapi beszélgetések fokozatosan átalakíthatják a pár világképét, stabilizálhatják vagy meglazíthatják egyes elköteleződési formáikat, de akár tartós veszekedések, szócsaták színterei is lehetnek.
Az energia fókuszálódása azt jelenti, hogy a családi interakciók és tevékenységek az idő múltán egyre kiszámíthatóbbakká és célorientáltabbakká válhatnak, például az együttélés előrehaladtával egyre több figyelem fordítódhat a közös élet részleteinek kidolgozására, az egyes szerepek megtervezésére, a jövőtervezésre. Megállapítást nyer a közös értékek prioritási sorrendje is. E folyamat legalábbis részleges személyiségváltozást követel mindkét partner részéről. A kommunikáció szerepe abban is megmutatkozik, hogy az új párrendszer külső határai megszilárdulnak, például a korábbi baráti kapcsolatok jelentőségüket vesztik, vagy az új helyzet függvényében definiálódnak újra.
A közös jelentésadási folyamat egyik fontos lépése a pár kommunikációs kódjainak megfelelő szintű kidolgozása. E kódokat leginkább úgy határozhatjuk meg, mint olyan kimondatlan elveket, amelyek alapján a partnerek a szavakat és a viselkedést jelentéssé alakíthatják. A kommunikációs kód meghatározza a pár nyelvhasználatát, illetve a nonverbális mintákat is, de nem zökkenőmentesen, mert a származási család eltérő kommunikációs stílusából számos félreértés, negatív érzés adódhat. Az összecsiszolódás folyamatában a kommunikáció valamennyi szintjén szükséges összehangolódni, ezen belül új, egyeztetett, közös kommunikációs kódokat kidolgozni, mégpedig azzal a rugalmassággal, hogy ez a komplex folyamat lehetőleg rövid idő alatt megvalósulhasson.
A közös jelentésadás és a kommunikációs mód szorosan összefügg azokkal a jelenségekkel is, melyeket a kapcsolat differenciációja vs. integrálódása néven ismer a szakirodalom. A differenciáció azt jelenti, hogy a házasfelek a kapcsolatban kialakítják saját, erős egyéni identitásukat; az integrálódás viszont az elkülönült identitások egységbe ötvöződését, optimális esetben szinergikus kapcsolat megvalósulását jelenti. Sillars és mtsai (1992) úgy vélik, már a család nyelvhasználata elárulja, hogy melyik folyamat élvez előnyt: ha erősebb a differenciálódás, az egyéni teljesítményen, az elkülönülésen van a hangsúly, ha pedig az integrálódás fontosabb, a kommunikációs témákban gyakran előfordul például a "mi", szó, illetve a kooperációra, az együttességre utaló megnyilvánulások. Természetesen, a két folyamat azonosan fontos, illetve mindkettőnek kielégítő szinten kell megvalósulnia mindkét fél számára ahhoz, hogy a kapcsolattal való elégedettség megfelelő legyen - ami megvalósítható kompromisszumok útján, kölcsönös áldozatvállalással, vagy a hangsúlypontok helyzetfüggő változtatásával. A személyes szükségletek kielégülése és a kapcsolat fennmaradása részben feltételezik egymást, ugyanakkor egyensúlyuk felborulása a pár útjában álló akadály lehet, akár váláshoz is vezethet.
5.1.2. Jürg Willi kollúziómodellje
Az együttes konstrukció az előzőkben ismertetett dinamikus, egyeztetések sorát igénylő folyamata azonban nem mindig vezet az előzőkben ismertetett produktív együttélésig. Az együttélés dinamikájának "félrecsúszását", a fejlődőképes közös élet részleges meghiúsulását érzékelteti a kollúzió, azaz a problémaelfedő, szervült, rögzült minták szerint működő, a felek számára terhelő együttélés helyzete. Jürg Willi híres svájci családterapeuta munkássága a kollúzió-koevolúció koncepció által vált híressé. Jelen tanulmány szempontjából fontos tény, hogy analitikus, és részben rendszerszemléletű megközelítésében a Közös Rorschachot is használta a párkapcsolati problémák vizsgálatára.
A szerző elméletének három alapfeltevése szerint a házasságon belüli életet jelentősen meghatározza a házasságban élő felek előző tapasztalata. Az együttélés változó, fejlődő, krízisekkel megterhelt folyamat, amelynek különböző pontjain kívánalom, elvárás az "együtt fejlődés". A krízisek megoldódásának egyik alapfeltétele az individuumok belső szabadsága és fejlődőképessége, az egymás lehetőségeihez való igazodás, a kölcsönös alkalmazkodás. Mindezek az egyébként küzdelmesen megszerezhető közös erények hiányában alacsony elégedettséggel járó, személyes problémákra alapuló kapcsolati minták működnek, vagy válásra kerülhet sor.
Számos olyan párral találkozunk hétköznapi életünkben is, akik együttélése már rég elveszítette tartalmasságát, összetartó erejét, annak ellenére, hogy együttélésük ténye fennmaradt. E rögzült, de közös célok produktív eléréséhez és fejlődéshez nem vezető működésmódok egyik oka, hogy valamennyien "csomagokat" hozunk magunkkal a párkapcsolatba, és azok - azonnal, vagy egy idő után - elkezdhetnek túl nehézzé, leépítővé, párkapcsolati szinten "megbetegítővé" válni. Ilyenkor a pár mindkét tagjánál blokkolódik az individuális fejlődés. A konfliktus a felek számára megoldhatatlannak tűnik - valójában ténylegesen csak a lélektani, családterápiás-analitikus intervenció kínál hathatós segítséget.
A kollúzió azért is súlyos probléma, mert nemcsak a tudatos szintet érinti . Háttere, hogy a pár két tagja a múltban egy adott helyzetet különböző szerepkörben élt át. Az egyik fél patológiás magatartása a tudattalan szintjén a másik személyre felhívóan, provokálóan hathat, és így egy olyan együttes működés, "összjáték" alakulhat ki, amelynek mozgatóerői valójában tudattalanok. A kollúzió: olyan konfliktus, amely hasonló komplexusháttér talaján jön létre , azzal a reménnyel, hogy az új partnerrel sikerül megoldást találni. Valójában azonban az új kapcsolat (vagy esetleg egy következő kapcsolat) inkább kétoldali patogén interakciós forma, amely hozzájárul a tünetek fennmaradásához. A partnerek kioldják egymásból a neurotikus mechanizmusokat, amelyek egyfajta vezérlő alapszabállyá válhatnak.
Különös módon, ha ezek a párok viselkedését harmadik fél bevonódása hiányában figyeljük meg, általában egymással ellentétes viselkedési mintákat láthatunk: aktív-passzív, progresszív-regresszív pólus bontakozik ki. A gyakori konfliktushelyzeteknek jellegzetes alaptémái vannak, melyekből következtethetünk az alapvető működésmódra.
A kolluzív viselkedés sokban rokon a Berne-féle játszmákkal, az összefüggés ugyanakkor rendkívül komplex. Kapcsolódik a családterápiában ismert komplementer kapcsolatműködéshez is - azzal a kitétellel, hogy minden kapcsolatban van szimmetria és komplementaritás, és utóbbi nem mindig okoz tartós konfliktust. A kollúzió jelenség akkor válik patológiássá, ha tudattalan szálakon szerveződik, ha számos intenzív konfliktussal társulva lelki megterhelést jelent, és a klinikus látókörébe kerül. Ebből egyúttal az a nem túl kedvező következmény is származik a hétköznapi életre nézve, hogy bármely házasságban, bármikor keletkezhet párkapcsolati kollúzió, feltéve, hogy a család múltjában történtek traumatikus, feldolgozatlan események.
Willi négyféle kollúziós mintát különböztet meg. A nárcisztikus kollúzióban a szimbiózis, összefonódás és elhatárolódás ellentéte bontakozik ki. A partnerek egymásban látják meg önmaguk elvárt és vágyott tökéletességét, egyfajta "ikerszerű" hasonlóságot várnak a társtól. Egy ilyen kapcsolat "vagy-vagy" helyzet: vagy én áldozom fel magam, vagy te - nincs harmadik lehetőség. A nárcisztikus fél saját idealizált énjét vetíti partnerébe, és ezáltal kívülről nyeri pozitív énképét. Önimádó, de önbizalma igen csekély, aminek az az oka, hogy elveszítette egyik korai tárgykapcsolatát, és nárcisztikusan önmaga felé fordult. Azt kívánja, hogy a partner csak őt szolgálja, és egy másik személyt, önfeláldozó tárgyként, a magáénak tudjon, működtessen. Partnere többnyire kiszolgálja ezt az igényt. Általában csekély önbizalmú, viszont meghittséget tud teremteni. Nem beszél önmagáról, szavakban kifejezhetetlennek gondolja a világát, amivel a másik felet elbizonytalanítja, azzal a teherrel ruházza fel, hogy "ki kelljen találnia társa gondolatát". Gyakran érzékeny, tehetséges, de önmagában bizonytalan személy, aki viszont képtelen hangot adni saját igényeinek. A nárcisztikus kollúzió által terhelt partnerek gyakran elválnak, de másodszori házasságukban sem túlzottan sikeresek.
A második típus, az orális kollúzió alapmotívuma a gondoskodás, segítés, támogatás. Az egyik fél segítőkész, anyai, bensőséges, másokat viszonzás nélkül szolgál; és ezt lelki kötelességének veszi. Partnere viszont igényli a róla való gondoskodást, és ezt passzívan el is fogadja, sokszor arra hivatkozva, hogy "Te igényled, hogy gondoskodhass rólam". Kölcsönös függés alakul ki. Egy idő után általában a gondozott félnek kezd terhessé válni ez a viszony, "legyőzve" érzi magát; támadó, frusztrált. A két szerep alternálhat is. Egy gyerek születése adott esetben a szülőket felszabadíthatja, ugyanakkor a gyereket akár a regresszív, gondozott (túlgondozott) szerepbe vonhatja be.
Az anális kollúzió alapmotívuma a függés-függetlenség, birtoklás-szabadság, kontroll-alárendelődés köré csoportosul. Ez a kultúránkban igen gyakori párkapcsolati minta azt az örök kérdést veti fel, hogy adott esetben mekkora szabadságot adhatunk a partnernek, illetve milyen fokú önállóságot biztosíthatunk a számára - illetve milyen fokú szabadság szükséges az énünknek az adott kapcsolatban. Az anális szakaszhoz kapcsolódó karaktervonások: autonómia-dependencia, aktivitás-passzivitás, szadizmus-mazochizmus, rend-rendezetlenség, kicsinyesség-nagyvonalúság. Ezen jegyek a partnereknél nem feltétlenül polarizáltak, akár egy-egy személynél több, ellentétes pólushoz tartozó tulajdonság is előfordulhat. Az anális kollúziós formában az aktív fél független, mindent kontrolláló, feltétlen engedelmességet követelő, gyakran ingerült. Személyes elköteleződést vár el, miközben a partnernek gyakran minden lépését (akár fantáziáját is) kontrollálni szeretné, és ezt jogosnak is feltételezi. Teljhatalmának mégsem tud örülni: az alárendelt személlyel barátságra vágyik. Kívánsága paradox és nem tud teljesülni, hiszen olyan eszközzel próbálja elérni, amely inkább feszültséget kelt. A kontrolláló viselkedésmintát belső gyengeség, tehetetlenség mozgatja. A passzív fél nem áll ellent mások befolyásolásának, alkalmazkodik, sokszor megaláztatásokat is eltűr. Megvannak a saját eszközei; például a társa befolyásolása érdekében elleplezi tetteit, elhallgatja az információit. Ha viszont már megelégeli a kontrollt, jól elhelyezett, "finom" vádaskodásaival akár vissza is adhatja a megaláztatást, amelyet elszenvedett. Gyakran létesít külső kapcsolatot, szerez "magánvagyont" stb. A passzív fél "csendessége" belső erőt, önállóságot jelent, mely útján akár társán is fölülkerekedhet. Az anális kollúzió felszámolása a családi rendszeren belül nehezen lehetséges. Ahhoz, hogy erre sor kerüljön, pszichoterápiás kapcsolatra van szükség. Külső segítséggel a pár megértheti: egymás szabadságának korlátozása helyett egymás szabadságának támogatása vezet el a fejlettebb, magasabb szintű együttélésig.
A fallikus kollúzió , az analitikus elméletalkotók szerint, abban az esetben alakul ki, ha a családban - főleg az ödipális időszakban - nincs megfelelő anya- és apaminta (pl. versenyképtelen apa), ezért a fiúgyermek túlságosan is kötődik az anyjához, a leánygyermek viszont rivalizál anyjával, és nem vállalja nőiességét. A későbbiekben a hiszteroid nő nehezen mutatja ki érzelmeit, inkább feltűnően viselkedik, ezáltal konfliktusokat generál, illetve támogatást vált ki a külvilágból. A partner segítő, támogató szerepet tölt be, "lovagias", szexuális téren is harmonikus kapcsolatra azonban ritkán van esély. Csábító, szexualizált viselkedésük ellenére ezek a nők a döntő pillanatban elutasítók, ridegek. A partner ezzel komplementer mintát mutat: támogató, komoly áldozatokat vállal ; de a szexet nem igényli (sok esetben pl. inkább maszkulin sporttevékenységgel helyettesíti). Az érett szexualitás hiányát analitikus közelítésben az indokolja, hogy a pár férfitagja édesanyja melletti odaadó viselkedését tovább folytatva, párkapcsolatában is hasonló mintát követ. Apai szerepminta híján önértékelési zavarokkal küzd, és nem is tud elképzelni mást, mint hogy egy nőt "szolgáljon".
Willi modelljéből kiindulva - s mondhatnánk, köznapi tapasztalatunk hatására is - feltételezhetjük, hogy a folyamatosan fennálló házasságok bizonyos - feltehetően nem csekély - részében valamiféle kapcsolati kollúzió áll fenn, de legalábbis játszmák, berögzült, nem adaptív kapcsolati minták jelenlétére, káros hatásaira lehet számítani. Bagdy (2002) viszont feltételezi, hogy nem minden lelki sérülésből adódik automatikus kollúziós minta - mindannyiunkban adott annak lehetősége, hogy meghaladjuk, személyes érettségünk által túllépjük azokat a működésmódokat, melyek hátráltathatják, károsíthatják személyes és párkapcsolati fejlődésünket.
A terápiás formák nagy részében, mint már említettük, megjelennek olyan páciensek, akiknek a problémája szorosan kapcsolódik valamiféle párkapcsolati kollúzióhoz (Zeitner, 2003). A szakirodalom ezt nem mindig nevezi azonos néven - a leírások sokszor csak arról tesznek említést, hogy egy-egy pár a belső konfliktusait externalizálja, és a partnerbe projektálja (projektív identifikáció). Külső segítség hatására mindkét fél fokozatosan konfliktusainak "tulajdonosává" válik. A párterápia végeztével az egyik vagy esetlegesen mindkét fél analitikus kezelésben is részt vehet, ami fokozhatja az elért eredmények tartósságát.
Egy másik, gyakori és hatékony lehetőség, hogy az egyéni kezelés bizonyos fázisában kerül sor a családterápiára. A terapeuta például kezdetben a valóság a kliens általi torzítását feltételezheti, és úgy vélheti, e problémák megszűnésével maga a helyzet is megoldódhat. Ez azonban sokszor nincs így: rádöbbenhet, hogy a kliens változása ellenére, a párkapcsolat még mindig a régi formában működik - tehát magában a viszonyban, annak dinamikájában "van" a zavar. A kollúzió fennállását az egyéni terápiás formában nemcsak a kliens elmondásából, hanem adott esetben egy segítő hozzátartozóval való rövid interakció nyomán fel lehet térképezni. Figyelni kell azonban arra is, hogy a kollúzió az indulatáttételben úgy jelenhet meg, mint "szövetség" a partner és az analitikus között, az index páciens ellenében. Fontos ilyenkor, hogy a terapeuta továbbra is rendszerszemléletben próbálja meglátni a család szerepét az egyes párkapcsolati problémák létrejöttében. A kollúzió ugyanis még akkor is hátráltatja a pszichés fejlődést, ha a páciens partnere bevonódik a terápiába; akár úgy, hogy információkat nyújt az analitikus számára, akár úgy, hogy az analitikus terápia mellett kiegészítő párterápia történik.
Példaként Zeitner idézi egy pár esetét, akik közül a feleség kezdetben egyéni terápiára járt depressziós tünetek miatt. A nő családcentrikus, önfeláldozó, kötelességtudó életet élt - a későbbiekben férje is megerősítette, hogy mindent tökéletesen akart elvégezni mind a háztartás, mind pedig a gyermekek körül. A feleség beszámolt róla, hogy férje szinte "előírja" az egyes konkrét lépéseket, amelyeket elvár tőle a ház körüli teendők terén. A terapeuta kitért a perfekcionizmus témájára; utalva rá, hogy a terápiát nagy mértékben támogató férj segíthet felesége túlzott elvárásainak csökkentésében, a "lazításban". A következő alkalommal azonban a feleség még inkább depressziós tünetekkel érkezett, és kiderült, hogy a férj "segítő próbálkozásainak" rendre nem tudott megfelelni. Zeitner konklúziója, miszerint az egyéni dinamika - párdinamika kölcsönhatásaira való odafigyelés nélkül, kolluzív kapcsolati minták esetén a pszichoterápiás kezelés kudarcot vallhat, érzékelteti, hogy a kollúzió mint jelenség méreteit rendkívül nehéz megbecsülni - feltehetően gyakorisága igen nagy lehet.
Az egyéni terápiában oly módon is mutatkoznak a kollúzió egyes nyomai, hogy a páciens egyre inkább felismeri a problémáját; valamint kognitív és érzelmi formában egyre jobban megérti a terápiában nem megjelenő partnerét, sok esetben mégsem tud változást generálni. A partner belső konfliktusai ugyanis mit sem változnak, és a problematikus projektív identifikációk bármikor eluralkodhatnak a páron. A párkapcsolati probléma elhibázott, vagy legalábbis célra nem vezető megfogalmazását jól példázza az a helyzet, amikor egy tárgykapcsolatelméletek terén képzett terapeuta a páciens patológiáját a karakter, az énerő, az impulzuskontroll-védekező mechanizmusok, introspektív szint, és verbalizálásra való képesség terminusaiban határozza meg, elraktározva saját pszichés rendszerében például azt az információt, hogy az illető személy gyengén kezeli az agressziót. Miután ez utóbbi kerül a fókuszba, a terapeuta szem elől tévesztheti, hogy valójában egy partner projiciálhat adott esetben agressziót a kezelt személy felé, aki viszont ezt nem tudja magában megtartani és kezelni (contain). El lehet siklani afelett is, hogy a terápiába járó személy valójában provokálhatja azokat a destruktív válaszokat, amelyek feldolgozására képtelen. A tudattalan folyamatok, melyek a kollúziónak is alkotóelemei, "ott vannak" az egyéni terápiában, de nehéz őket megfigyelni, magyarázni és feloldani.
Érdemes rá kitérni, hogy a kollúzió és a projektív identifikáció fogalomköre szervesen összekapcsolódik. Valójában a kollúziót az utóbbi egyik megnyilvánulási formájának is tekinthetjük, így mindkét jelenségre igaz, hogy szinte megfoghatatlan "makacssággal" tarthatja magát távol a terápiától. Willi (1982) megfigyelte, hogy a páciens egyéni terápia során sorozatosan verbalizálhatja ugyanazt a konfliktust; és ez a beszámoló időben kevéssé változhat - ilyenkor egyértelmű, hogy kollúzióról lehet szó; illetve a beszámoló tartalma nagymértékben eltérhet a valóságban megfigyelhető párkapcsolati légkörtől.
De mi is az a projektív identifikáció, és hogyan kapcsolódik össze a kollúzió fogalommal? A fogalom használata a pszichoanalitikus szakirodalomban vitatható ugyan; de a legtöbb terapeuta gyakorlati munkájában mégis jól tudja alkalmazni a maga sajátos módján. Ogden (1982) úgy véli, akkor játszódik le ilyen folyamat, amikor egyik személy projekciója a másik személyben hatást kelt 1. Ennek következtében az egyik személy elfojtott énrésze tudattalanul felszínre hozza a másik fél elfojtott énrészét. Zeitner e ponton vázolja a kollúzió időbeli dinamikáját: a partner a projekcióra adott válasza valójában súlyosbítja, negatív irányban befolyásolja a párkapcsolati viszonyokat; amit úgy is értelmezhetünk, hogy a tudatos szándékokat, a kapcsolat tudattalan, paradox működési szintje valójában kétségbe vonja, aláássa, megkérdőjelezi , főként akkor, ha mintázatszerű, ismétlődő. A folyamat tehát: 1. személy tudattalan projekciója => 2. személynél elfojtott énrészek felszínre kerülése és ezek szerinti reagálás => tudattalan szintű válaszreakció a partner részéről.
Jól példázza ezt a helyzetet egy házaspár esete Zeitner tanulmányából. Azért jelentkeztek párterápiára, mert úgy érezték, kapcsolatukat harag és kommunikációhiány uralja. Mindketten úgy vélték, nem kapnak elismerést, megerősítést a másiktól, elsősorban a sikeres üzletember férj, aki politikai és üzleti nézeteit szerette volna megosztani a feleségével, és erre való lehetőség hiányában elégedetlenkedett. A feleség beszámolt arról, hogy azon esetekben, amikor valóban odafigyelt a férjére, ő azon kezdett elégedetlenkedni, hogy miért nem lelkesebb, odaadóbb; vagy azon, hogy jobban is érthetne az egyes témákhoz - mígnem a sok kritizálás hatására az asszony elvesztette ez irányú motivációját. A férj az analitikusnak egyéni ülésen később be is számolt róla: nagyon fél attól, hogy a versengő világban elveszíti lába alól a talajt, sikertelenné válik. A kollúzió a terápiában világosan megfigyelhető volt: a férj, törékeny önértékelését "feleségébe" vetítette, tudattalan szintű "kívánsága" pedig ez volt: "csak akkor tudom érezni, hogy értékes ember vagyok, ha ebben megerősítesz". Szükséglete kifejezésére természetesen nem a megfelelő eszközöket használta: ugyanazokkal a kritikai eszközökkel élt, amelyeket saját apja használt egykor az ő ellenében. Felesége megsemmisülten, a csapdába esettség állapotában fogadta, feltéve a kérdést: "Miért is kéred a véleményemet, ha minden alkalommal, amikor megnyílok előtted, csak rosszul érzem magam, mert megalázol?" A "mérgező" belső tárgyak kivetítése a két partner belső elismerési vágyát nem hogy kielégítette volna, hanem folyamatosan frusztrálta.
A projektív identifikációval először Klein (1946/1975, in Segal 1997) foglalkozott, aki úgy vélte, az élet első néhány hónapjában működő mechanizmusról van szó. Feltételezte, hogy ebben az időszakban a pár hónapos csecsemő düh érzést él át anyja iránt, és agresszióját az anya irányában externalizálja 2. Ettől kezdődően a csecsemő saját énjének "gyűlöletes" részét úgy éli meg, mintha az anya támadná. A "támadó anya" viszont megerősíti a gyermek agresszivitását. A párkapcsolati interakcióban ezek a korai minták visszatérhetnek; és a primitív folyamatok legfontosabb manifesztációja nem más, mint maga a kollúzió.
Különös módon, habár a kleini modellben a paranoid-szkizoid pozíciót felváltja a depresszív pozíció, ez a párkapcsolatok valóságában gyakran nincs így - tapasztalják a párterapeuták. Nyilvánvaló konfliktus jelenik meg; az észlelt sérülésekre folyamatosan újabb és újabb válaszok eszkalálódnak, és ezzel együtt racionalizálódnak a másik féltől eredő "megtorló" lépések. Ezen továbbá az sem változtat, hogy munkahelyén mindkét fél introspektív és empatikus viselkedésű lehet. A kollúzió a terápiás közegben, páros helyzetben egyértelműen kifejezésre jut: a pszichoanalitikus terapeutának hosszabb időn keresztül kell megfigyelést végeznie, hogy beavatkozhasson.
A kollúzióra jellemző kommunikációs jelenségek olyan állapotban történnek, melyben a partnerek introspektív képessége csökkent - ami végső soron érthető is, hiszen a kommunikációt eluralja az agresszió, egymás hibáztatása, és különböző defenzív stratégiák jelentkeznek. S ahogyan megjelennek a primitív szükségletek, vágyak és reakciók, a terapeutának tolerálnia kell mindezt az intenzív feszültséget - csak ekkor lehet sikeres. A viszontáttételi folyamatok rendkívül megterhelőek lehetnek: az analitikus a kezelés közeledtével félelmet élhet át; a projektív folyamatok kibontakozása utáni órában pedig kifejezett fáradtság vehet erőt rajta. Még akár mély konfúzió és dezorganizáció is megjelenhet nála, még akkor is ideges testérzései, érzései lehetnek, ha a párterápián nem került elő nyílt konfliktus. Adódhat visszahúzódottság is, melyet az analitikus védekezésként használhat bizonyos affektív tartalom átélése ellen, ezáltal empatikus és odafigyelő tud maradni. Adódhat továbbá olyan konfrontációs szituáció, amelyben a páciens egy "üldöző" résztárgy képét vetíti a segítőbe. Egy-egy ilyen helyzet akár a terápia sikerét is veszélyeztetheti. A kollúzió, és a projektív identifikáció tehát igen rigid és nehezen meghaladható mintázat: a paranoid-szkizoid pozíció történéseivel való ismételt szembesülés egyetlen ember, tehát sem a pár, sem az analitikus, számára nem könnyű; meglehetős edzettséget kíván.
Zeitner zárógondolatában hangsúlyozza, hogy az emberi interakciók pszichológiája fontos terület, amellyel minden szakembernek fontos volna megismerkednie. Az analitikus, vagy tárgykapcsolatelméleti gondolatkörben mozgó terapeuták számára kifejezetten lényeges a rendszerszemléleti, a párok interdependenciáját, interakciós folyamatait, együtt fejlődését tanulmányozó szemléletmód. A személyközi interakciók tanulmányozását hasonlóképpen érdemes kiterjeszteni mind az interakciók tudatos, mind pedig tudattalan rétegeire.
Lábjegyzet: 1 Érdemes egy pillanatra elgondolkodni - a válasz lehetősége nélkül - ezen a kérdésen: Mégis, hogyan lehetséges, hogy egy olyan, tudományosan nehezen megfogható jelenség, mint a projekció, egy másik személy pszichés rendszerébe szinte észrevétlenül "belopakodjon?" A modern neuro-pszichoanalitikus szakirodalom egyik fontos kérdéséről van szó.
2 Eredeti szövegben Klein elnézést kér, és mégis így fogalmaz "projects into the mother". |