5.6.

Processzometria:

interakciós folyamelemző eljárás a Közös Rorschach próbában

Bagdy Emőke, Vetier Anna, Csákvári Zsófia,
Kiss Dalma Réka, Vargha András, Bánsági Péter

5.6.1. Bevezetés

A Közös Rorschach vizsgálat interaktometriai feldolgozásának számos eredménye (Bagdy, 2002), valamint az új integrált (módosított) jelölési rendszerrel nyomon kísérhető párkapcsolatvalóság egyre nyilvánvalóbban tárta fel előttünk az interakciós folyamat "beszédes arculatát", a közvetlenül a vizsgálati helyzet dialógusából kirajzolódó jellegzetes interakciós mintákat (cirkularitás). Ez a fejezet azt a módszertani utat és eredményét, a folyamatmérő (processzometriai) módszert mutatja be, amelyhez az interakciós mintázatok "felfejtésének" szándéka, objektivációjának, pszichometrizálásának törekvése vezetett. A folyamatmérésre irányuló szándék mindenekelőtt annak elméleti tisztázását tette szükségessé, hogy mely (követési) dimenziókat, ragadjunk meg az interperszonális kommunikáció bonyolult, soktényezős történéssorát meghatározó tényezőkből, olyanokat, amelyeknek szakirodalmi megerősítése, konceptuális tisztasága, interperszonális relevanciája interakció-elméleti szempontból is érvényes, gyakorlati vonatkozásban pedig alkalmas a kapcsolat interakciós viszonyszövődésének "rejtelmeit" feltárni, tükrözni a pár élete, adaptív működése vagy patológiája szempontjából. Ezért az első rész ben a párkapcsolati működés-dinamika (erő- és érzelmi mozgások) szempontjából jelentős dimenziókat, valamint mérési-követési modellünket konceptualizáljuk.

A második részben a folyamatkövetési módszert, kódrendszert, használatának kódutasítását, a jelölést ennek reliabilitását és a KRV-INT processzometriai tesztprogramot mutatjuk be.

A harmadik részben interakció-analízissel, a processzometria kapcsolatelemzési alkalmazásának bemutatásával tesszük szemléletesen követhetővé a módszert.

Munkánkat fontos módszertani kezdeményezésnek tekintjük. A kutatómunka szempontjából mindmáig nem rendelkezünk ugyanis olyan eszközökkel, amely két/több személy interakció-szövedékét több tényezős rögzítéssel, viszonylag egyszerű eljárással követhetővé, kibonthatóvá tennék. A tanácsadás és terápia területén pedig előny, hogy az interakciós "komputertomográfia" három dimenzióban láttatja a pár belső életét, interakciókban tükröződő viszony-valóságát. Ez a segítő intervenciók megfelelő tervezésében nyújthat páratlan segítséget. Ekképp kitűnhet a módszer ökológiai validitása.

5.6.2. Elméleti alapvetés-tapasztalati bázison

Amikor két személy közt dialógus alakul ki, kettejük Martin Buber-i értelemben vett "én-te" interpszichikus mezőjében kölcsönös dinamikai áramlásokban (érzelmi és hatalmi erők fonadékába) ágyazódik az "információátadás emberi jelrendszerben" (Buber, 1996). Az idézőjelbe tett definíció a kommunikáció meghatározása (Buda B., 1979), míg az interakció (Watzlawick nyomán tudjuk) már több és más, mert a jelentések cseréje. Kettejük térköze az "átmenet tere", amelybe bekerül, kivetül az egyedi pszichikumból mindaz, amit a másik személy, mint inger "felszólító jellege" (Lewin) előhív. A két személy közé belépő "harmadik" ez esetben a téma, amelyben a pszichodinamikai jelentésértelmű tárgy (objekt) lehet személy vagy dolog. Beszélhetünk jelen nem lévő személyekről vagy bármely más "dologról" (időjárás, munka).

Ettől eltér az a helyzet, amiben a két fél közé belép egy harmadik (objekt). Ez a harmadik ismét csak lehet valamely dolog, pl. feladat, de lehet személy is. A szülők közé belépő gyermek így tudja mozgásba hozni az érzelmi, hatalmi erőket, ilyen harmadik lehet a vizsgálatvezető, a terapeuta, s.i.t.. Miért éppen az érzelmi és hatalmi erőket emeljük ki? Mert az intim, (érzelmileg összetartozó felek által létrehozott és fenntartott) személyközi kapcsolatok világának kutatásában kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy e két erődimenzió sajátos aránya és "fonadéka" a legmeghatározóbb a kapcsolat dinamizálása és egyensúly kialakítása szempontjából. Ezt tárja elénk Wieman és Giles (1995) viszonyközpontú, folyamatelvű modellje, erre hívja fel a figyelmet Fogel (1993) "közös jelentésért zajló alkufolyamat" koncepciója is, mely szerint az affiliáció és kontroll tényezői a legfőbb egyéni súlyfenntartó erők. Erre a két fő erőre építkezik leginkább a ma már klasszikusnak nevezhető Palo-Alto-i kommunikációlélektani-rendszerszemléletű iskola is, amelyben pl. a pár- és család belső, dinamikai mozgásterének kulcsfogalma a "hatalom" (Watzlawick, Beavin, Jackson, 1964).

Bateson maga is azt állítja az egyoldalú hatalom hipotézisről (e feltevést ismeretelméleti hibának írja le), hogy az olyan rendszerekben, ahol az emberek kölcsönösen hatnak egymásra, hibás feltevés, hogy a másik (partner) együttműködése, avagy passzív megengedő (elviselő) hozzájárulása nélkül lehetséges volna "hatalmat" gyakorolni (Batesont idézi Kurimay és Kelemen, 2004). Ennek jelentős etikai következménye, hogy nincs "okozó", így is nincs számonkérhetőség. Az interdependencia tétele a rendszergondolkodás kulcsa. Haley, valamint a strukturális irányzat fő képviselője - Minuchin is valós erőként számolt a hatalom jelenlétével a pár- és családi erőtérben. A hierarchia értelmében reálisan létezik egy (vagy néhány) tag, akinek nagyobb a befolyásoló ereje a többiekénél (Minuchin, 1974). Azt állították, hogy eleve ott merülhet fel probléma a családban, ahol a belső hatalmi viszonyok zavara áll elő (a szülők elvesztik a kontrollt a gyermekük felett, a gyermek válik "kormányossá", az egyik szülő a másik ellenében a gyermek pártjára áll, s.i.t.).

Meg kell erősítenünk ehelyütt is, hogy a hatalom és kontroll fogalma a családdinamikában szinonímák. Egyenértékűen használatosak, szemben a dominancia jelentésével, mely a helyzeti hatalom, eseti uralom jelölője.

A kontroll viszont folyamat jelölő, melynek léte eldönti, ki határozza meg, hogy mi fog végülis (vita, egyezkedés, alku, diskurzus nyomán) történni.

Az érzelmi erőnek (mint a hatalom dinamikai erőpárjának) a szerepe is végigkíséri a kommunikáció és interakciókutatás történetét.

Bateson a commond aspectet az információközlő content aspect-től elkülönítette, és a jelentésbefolyásoló, viszony-kifejező és szabályozó üzeneti csatorna metaszintű, fölérendelt szerepére világított rá (Bateson, 1972).

A személyes (közvetlen, intim) viszony kifejezése ősi "promotív kommunikáció", melyben üzenetet küldünk a partnernek saját szerephelyzetükről (pl. "nézd, milyen bizonytalan vagyok") és a vele kapcsolatos érzelmi és viselkedési elvárásainkról ("segíts nekem, állj mellém", stb.). Üzenetcsatornája túlnyomóan közvetett, nem verbális, kifejezése döntően analógiás kódrendszerben zajlik. Mindazáltal a verbális (digitális) kódrendszer útján szavakban is képesek vagyunk a viszonykifejezést (direkt módon) manifesztálni. Ilyenek a partnernek feltett nyitott kérdések ("Te mire gondolsz? Hogyan szeretnéd?"...stb.), ezek a partner személyének fontosságát, tekintetbe vételét tükrözik, és nagy mozgásszabadságot kínálnak a másik félnek. Ezt képviselik a személyre irányuló kérések is ("Mondd, amit gondolsz!"). Azok a minősítő kijelentések, amelyek a partnert kritizálják, vagy értékelik, közvetlenül tükrözik a közlő fél érzelmi viszonyát (pl. "Ez igen! Jó vagy!" "De okos vagy!"stb.). A pozitív értékelés (megerősítés) az egyik legerőteljesebb együttműködés-dinamizáló és kapcsolaterősítő tényező. A viszonymeghatározó, "promotív" üzenetek és direkt verbális minősítő kifejezési formák a partner személyére vonatkoznak, szemben a közléstartalomra irányuló minősítésekkel, amelyek a közleményt (témát) kontrollálják, terelik, fenntartják, tagadják, stb.

Ki vagy te a kommunikáció helyzetében? Haley (1964) a kapcsolat interakciós valóságában a jelentés kialakítása szempontjából fontosnak szögezte le az önmeghatározást. "Én mondok neked valamit ebben a helyzetben." Ebben az egyszerű kijelentésben 5 állítás van: Én - aki felelős vagyok azért, amit teszek. Mondok, tehát beszélek, ez a "viselkedésem", tevékenységem. Kapcsolódom (hozzád), érzelmi és/vagy feladatviszonyban vagyok (veled). Neked mondom, tehát te vagy a fontos. Amit mondok afölött rendelkezem a realitás saját definíciójával (jelentés tartalom). Végül ebben a helyzetben értelmezd azt, amit mondok (a szituációnak és elvárásainak parancsoló arculata: a kontextus). Amikor a partner reagál minden szintnek küld (bizonyos) üzenetet. A személyes viszony és a közléstartalom (információ) megerősítésének összefüggésében a személy (és viszonylat) azért döntő, mert a nemcsak a közlés, hanem a közlő személy értékének is érvényt ad. Ha valaki nem válaszol, "tudomást sem vesz" a partnerről, akkor annak szelfjét diszkvalifikálja. Ha a közlésével nem ért egyet, akkor a szelfjét nem sértette meg, csupán a vélemények kerülnek egymástól távol, vagy szembe, nem a személyek. Ez (volna) az egészséges vitahelyzet.

A hatalom, kontroll (és dominancia) összefüggésébe helyezve az érzelmi erőtöltést (közelséget, távolságot) a hatalom érvényesülhet ugyan nélküle, de személyes (a partner fontosságát kifejező) viszonyban ez lehetetlen. Egy kapcsolat maga viszonytörténet. Ezért az interakciós folyamatok lépéseiben lehetetlen az "intimitás" dimenzió nélkül csupán a hatalmi erőviszonyokat figyelembe venni. A kifejezési formát öltő intimitás az affiliáció. Ez az a dimenzió, amelyet a dominanciákhoz hasonlóan fontosnak kell tartanunk.

Mindeddig a (közvetlen, személyes) kapcsolati mezőben feltétlenül érvényes két fő erőt vettük szemügyre. Foglalkoznunk kell azonban a harmadikkal is, amely - pl. egy vizsgálat elvégzésekor - szükségszerűen belép a helyzetbe, mint "parancsoló szükségszerűség", lehetetlen nem számolni vele. A "harmadik" belépését jelenti maga a vizsgálatvezető is, de nem rá irányul a figyelem, hanem a feladatra, amire ő is fókuszoltatja a figyelmet az instrukciójával. Amikor egy harmadik belép, megzavarja a közvetlen kölcsönhatási folyamatok zajlását, magára vonja az interdependens erők egy részét, bekerül(het) a fontosságok mezőjébe. Ilyen "bevatkozó harmadik" a mi alapvizsgálatunk, a közös Rorschach teszt. Ha a "feladat" bekerül, az elvárás pedig a közösen kialakítandó jelentés, a helyzet megfeleltethető kísérleti döntési szituációnak. Ha ez a feladat (és helyzet) a pár számára ismerős volna, akkor némi tájékozódás után csakhamar előkerülnének a "megszokott" együttműködési formák, felszínre kerülnének a cirkularitások (ismétlődő, redundáns viszonyminták). A megoldásmód azonban ezúttal ismeretlen, idegen a helyzet. Ez a szituáció egy pillanatos krízis arculatát mutatja fel. Az értelmetlen foltok láttán a racionális sémák nem vethetők be, a működési szint a szimbolikus gondolkodás mintha valóságába, a hasonlításos (analógiás) gondolkodás szintjére vonja be a feleket. A befogadott harmadik ra irányuló figyelemben a feladat aktivitásra, együttes, egymással közös nevezőre törekvésre késztet, amelyben az "olyan mint".."olyan mintha" .. "mihez hasonlít", "mire emlékeztet" analógiás gondolkodási műveletek a képtudati (érzelmi, "jobb agyféltekés") folyamatokat mozgósítják. Képi hívásra válaszolnak a vizsgálati személyek képzeleti szinten. Ezeket (pszichodinamikai nyelven szólva) "elsődleges folyamatok" a Piageti szimbolikus sémák nyelvén szólnak. Az interakció két személy közötti terében a Rorschach teszt az átmeneti tér elemévé válik, a produktum az "álom nyelvén" születik meg (vesd össze Piaget elgondolásával: "egocentrikus asszimiláció = álom"), de ez az imaginatív alakítás, az "éber álom", nappali ábrándozás, racionális kontrollt is őrző feltételei között akkomodált asszimiláció szimbolikus gondolkodást kíván minden projektív helyzet. A pszicho pl. dráma, a cselekvő lejátszás "mintha valóságában" jeleníti meg a lelki feszültségeket. A rajz, az üres fehér lap "tiszta" projekciós mező (vesd össze a TAT tizenhatos üres fehér mezőjével, vagy Winnicott együtt firkálás, rajzolás tesztjével). A festőművész lefesti, a zeneszerző lekottázza, a mozgásművész kifejezi táncával, amit érez, s.i.t. Ez a szimbolikus kifejezés szintje és a (képtudati) gondolkodás terrénuma. Logikája pszichologika, kifejezési nyelve szimbólum, azaz képalakú érzelmi jelentés-sűrítmény.

Azért szükséges kiemelnünk vizsgálati helyzetünk, és benne a feladat specifikumát, mert a közös jelentés kialakításáért meginduló alkuban a belépő feladat, mint harmadik egyrészt feszültségkifejező, -ürítő, -ventilációs szerephez jut, másrészt kvázi rivális ként kap(hat) helyet. Lehet, hogy fontosabbá válik a feladatmegoldás, mint a kapcsolat maga, esetleg be kell valamelyik félnek bizonyítania, hogy "tudja" (jobban tudja), ügyesebb, okosabb, stb. Amit pedig a javaslatokkal a felek bevisznek a helyzetbe, azok üzenet ként jelennek meg, de megértésük, desifrírozásuk épp oly nehéz a felek számára, mint megérteni egy álomképsorban kifejezett gondolatot. (E fejezet első szerzője ehelyütt szeretné megemlíteni, hogy a Közös Rorschach teszttel való elkötelezett kapcsolatát egy átütő tapasztalat döntötte el 1986-ban. A felesége hűtlenségi vádjai miatt segítséget kérő férj a vizsgálat szexualitásra felhívó ingerhelyzetében (VI. tábla) azt ajánlotta feleségének, hogy a kép legyen gitár. A fölső része még kitűnő állapotban van, még működik (ez a férfi nemi szimbólumterület) az alsó részt (ez volt a női nemi área) kellene kicserélni, akkor a "kép" elfogadható lenne. A tudatelőttes őszinte nyelvén "elfecsegte" a titkát, így kiderült (a négyszemközti megbeszélésben is feltárult), hogy valóban van egy ifjú hölgy az életében. A csere folymatban volt, a feleség féltékenysége, tehát nem volt alaptalan.). A közléstartalmak üzenetei olyan "virágnyelven" folyó kommunikációt tükröznek, amelyben a "lélek szellőzködik". A feladat kétszemélyes feszültségmező levezető csatornájává válik, mely kanalizálja a belsőleg hordozott és a szituáció által megingerelt, legnagyobb nyomású feszültségeket. Mérei Ferenc (1947) a Rorschach táblák felszólító jellegéből közzéadott munkája (melynek újra vizsgálásán jelenleg dolgozunk) a Kurt Lewin -féle szükségleti feszültség és valencia (=felszólító jelleg) összefüggés-dinamikájába helyezte a Rorschach produktumokat és azt tárta elénk, hogy minden tábla (bizonyíthatóan) egy-egy valóságmezőnek, életszférának feleltethető meg. A bemutatkozási helyzet (I-es tábla); az érzelmi érettség szintjét az "égi és földi szerelem" érett összefonódását vagy fejlődési zökkenőit, előhívó II-es tábla; az identitástudatot, énerőt mozgósító III-as, a szorongást és autoritásfeszültségeket megidéző IV-es; a realitástudatot tükröző V-ös; a szexualitás testiség oldalát megidéző VI-os; az agresszivitáshoz és nőiséghez-anyasághoz való viszonyt (eltérő áreákhoz kötve) hordozó (VII-es tábla), az érzelmi, gyengédségi, kötődési mintákat előhívó VIII-as; a teljesítmény (munkához való viszony) tükreként szolgáló IX-es, végül az "élettér", azaz életmező ( pszichológiai jelentések tere) és a hozzá való viszony kifejezőjeként megjelenő X-es tábla - válaszai értelmezhetővé teszik a megszülető üzeneteket. Ehhez járul hozzá David Rapaport pszichoanalítikusnak a Rorschach záróválaszra (X-es tábla utolsó válaszára) vonatkozó (tapasztalatokon nyugvó) értelmezési javaslata: a válasz=predikció, jóslatértékű a várható jövőbeli életirányra és történésekre nézve (idézi Mérei, 2002).

Máth János (2005) hívta fel azonban arra a figyelmet, hogy a közös jelentéskeresésben érvényesül a szeriális effektus is. Az együtt megkezdett jelentésadási munka kezdetben a bizonytalanságból eredő tájékozódási fázist, majd a fokozatosan kialakuló involetálódás a jellegzetes interakciós mintákat hívja elő. Ekképp a közös döntés (megtalált együttműködési mód) az V-ös-X-es táblán gyakoribb, mint az első szakaszban. Ezt Retek Levente (2006) 50 jól funkcionáló párnál végzett - ilyen irányú vizsgálata is megerősítette.

Kétfajta, az aktivitásmezőben tetten érhető hatással is számolhatunk tehát, amelyet a vizsgálati helyzet teremt, s amely modellezi a párnak egy megoldási séma nélküli, kritikus helyzetből való elaboratív kibontakozását: az egyik a táblák felszólító jellegének pszichikai hatása (ebben feszültségelvezetés, közös kanalizációs hatások lehetősége adott), a másik a sorozat-effektus, melyek révén a pár interakciós mintái egyre nyilvánvalóbban feltárulnak.

Az eddigiekben a diádikus helyzetbe "harmadikként" bekerülő, az "átmeneti tárgy" szimbolikus szerepét betöltő "feladat" szerepére láthattunk rá, amely az aktivitás-dimenziót nemcsak bekapcsolja, de struktúrálja is. Ezáltal olyan erőtérben vizsgálódunk, ahol a két fél és a feladat viszonydimenzióira is rányithatunk. Az 1-es számú ábrán szemléltetjük azt a modellt, amelyre a processzometriát építettük. A diádikus viszonydimenziók lehetőségmezőjében a szubjektív fontosság (jelentőség) szerint mindegyik személy számára lehetséges: 1.) az énközpontú; 2.) a társközpontú és 3.) a feladatközpontú viszonyulás. Ki a fontos, mi a fontos?

Lehet az autonómia-szükséglet erőteljes, ekkor a szubjektív érvényességű "igazság" döntőbbé válhat, mint a partnerviszony. A saját igazáért küzdő fél önérvényesítő, dominanciára törekvő magatartása a kapcsolatdinamikában jól ismert: küzdelem a kontroll (hatalom) megszerzéséért, a történések és döntés meghatározásáért. Ekkor a partnert befolyásoló dominancia-lépések jelennek meg. Ez esetben a viszonyminta alaphelyzete: "Én fontosabb vagyok, mint te". Az interakciók e viszony jegyében a távolító, elmozdító, szétválasztó, elvágó, a másik ellenében működő, a különbségeket kiemelő, tagadó, kritikus arculatot és jellegzetességeket mutatnak. A saját igazáért küzdő fél felülkerekedő, a másikkal szemben állást foglaló, jellegzetesen a személyes hatóerő és önérvényesítés kifejezésére törekszik.

Ezzel szemben a társ(partner)központú személyben, akiben a homonómia (odatartozás, szeretet) szükséglet erőteljesebb, mint az autonómia-szükséglet, kész arra, hogy kifejezze: a kapcsolatunk és Te fontosabb vagy, mint én, (én önmagamnak) vagy a feladat nekem. Ez az alap attitűd mint viszonylehetőség a másikkal, a másikért, vele együttműködő, igazodó, alkalmazkodó, illeszkedéseket kereső magatartásban jut kifejezésre. A közelítő, összekapcsoló, összekötő, illesztő, a hasonlóságokat kereső és azokat kiemelő interakciós stílus láttatja, hogy a személy célja nem a hatalom, hanem az odatartozás, a "kötelékek", a szeretet megerősítése.

Az aktivitást kívánó feladathelyzet magában véve is megteremti a felek számára a kihívást. Milyen mértékű az aktivitás? Milyen minőségű? Merre billen az aktivitásban a mérleg nyelve? Extrém autonómiában csak egy(ik) oldal, az én fontos. Ezt a pillanatot tudjuk tetten érni. Amikor a pár egyik tagja ügyet sem vetve társára 'kinyilatkoztat'. Ha csak a feladat volna fontos, nem is beszélhetnénk interakciós mezőről. Mivel a mező interakciós (nem egy önfeledt gyermek játszik mindenkitől függetlenül az adott tárggyal, hanem egy kapcsolat libikókájába van helyezve az (együtt működő aktivitás), a közös megoldást előmozdító, segítő, támogató (ld. a modell "társközpontú" viszonyzónájának jellegzetességeit) avagy azt akadályozó, nehezítő interakciós lépések (ld. az énközpontú autonómiát erősítő oldalt) az aktivitásdimenzió két oldalát képviselik és az aktivitásminták minőségeiben ragadhatók meg (ld. később a kódrendszerben).

Interakciós viszony-dimenzióink minden vizsgálati helyzetben mindkét félnél sajátos módon és arányban jelenhetnek meg. Az egymáshoz viszonyulás, "a harmadik"-kal való bánás összefüggésrendszerében a pár lépéseit fokozott illeszkedési kényszer irányába tereli. Nem mindegy, hogy egy pár kéz a kézben sétál, szabadon beszélget, összesímulva táncol, vagy közös terhet cipel, egy feladatot old meg és eldönti, mit tegyen. Ez utóbbit modellezi a közös Rorschach. Ha azt a folyamatot akarjuk nyomonkísérni, hogyan - milyen "lépésigazító" illeszkedésekkel vagy egymást gyengítve, akadályozva teszik a dolgukat, akkor mindhárom dimenziót mindkét félnél rendre nagyító alá kell helyezni, és e dimenziók intenzitását, megnyilvánulási erejét is célszerű szemügyre venni. Egyetlen interakcióban is benne foglalt e három dimenzió valamely intenzitás-értékkel. A társ elképzeléseinek és javaslatának elutasításában (pl. "Csak nem képzeled, hogy ez virág? Abszurd vagy!") a saját vélemény fontosságának szükséglete (magas önérvényesítési fok) és a társ jelentős érzelmi eltávolítása együtt jut kifejezésre. Hasonlóképp együtt, noha eltérő intenzitás arányban van jelen az önérvényesítés szándéka, a közös aktivitást elősegítő dinamizmus és az érzelmi üzenet pl. abban a kijelentésben: "Igen, ha ezt így nézem, tényleg olyan mint a maszk, itt a szeme, orra, ha tetszik neked, legyen az.". A párnak a közös Rorschach vizsgálatban a feladathelyzet végéig nyomon kísérhető interperszonális (feladatmegoldó) viselkedése nem csupán interakciónként és egyszerre, a három dimenzióban követhető, hanem azok a tartalmak is megjeleníthetők az egyes viszonymintákhoz kötve, amelyek az interakció (nem tudatos) üzenetként, a közlő fél lelkiállapotának tükreként megjelennek. A pár egymáshoz való viszonyát dimenzióként és összességében, egységében is regisztrálhatjuk, az üzenettartalmakat pedig ennek összefüggésében értelmezhetjük. A következő részben a processzometriai feladatanalízis módszerét mutatjuk be.

Úgy véljük, hogy e három dimenzióban olyan mélységében monitorozhatjuk a kapcsolati cirkularitásokat és jellegzetességeket, amelyre jelenleg hasonló módszer nem áll rendelkezésre az interakciókutatásban.

5.6.3. A processzometria módszertani bemutatása

A jelölési rendszer kidolgozása

Interakciódinamikai (erőrendszereket követő) folyamatelemzésünk három erőiránya a dominancia, az intimitás és az aktivitás. Aligha használhatnánk az "együttműködés" kifejezést, ha az együtt cselekvés aktivitási dimenzióját mellőznénk. Az 1. sz. ábra, mely modellünket szemlélteti, elénk tárja azt a (feltételezhető) lelki helyzetet, amelyben az autonómia-szükséglet mentén kifejezésre juthat az önérvényesítésre, a fölérendelt szerephelyzetre, azaz a dominanciára törekvés. Ha az interakcióba lépő személy a saját személyének a fontosságát növelő szerepre vágyik, ennek az aktivitásban is kifejezésre jut a fölékerekedő, különbségeket, másságokat, más véleményt hangsúlyozó mivolta (ld. az aktivitási tengely bal oldalát, mely, az autonómiát erősítő intervenciós módokat szemlélteti). Juthat a személy akár fölérendelt helyzetbe, de ki is alakíthat, avagy engedhet alárendelődő, önalávető helyzetet is. A társ elsőrendű fontossága esetén az aktivitás az "együtt-esség", az érzelmi meleget adó meghittség és bizalom (intimitás) felé hangsúlyozódik. Ekkor az illeszkedés, a hasonlóság, a közös, együttes tevékenységet szolgáló aktivitásmódok kerülnek előtérbe. Az autonómia magatartásban kifejeződő megfelelői, az önérvényesítés, dominancia (versus önalávetés, dependencia). Az intimitás (meghittség, bizalom, odatartozás, szeretet) kifejezési dimenziójában a pozitív és negatív érzelmek (indulatok) képezik a tengely két végpontját. Az aktivitás pedig a közös feladat jelentőségének mértékében lehet a megoldást elősegítő, támogató vagy akadályozó .

A három dimenziónak az alábbiakban szemléltetjük azt az öt fokozatú skáláját, amellyel minden egyes dimenzióban súlyozhatóvá, befokolhatóvá tudjuk tenni az egyes interakciókat. Noha ezeket tárgyalásunkban molekuláris közelítéssel szétválasztjuk, tisztában vagyunk azzal, hogy mindhárom valamely arányban és együtt van képviselve minden egyes interakcióban. Analógiaképpen gondoljunk Osgood szemantikus differenciál módszerére, amelyben az erő (potenciál), aktivitás és (érzelmi) érték három diemenziójának összefüggése (függvénye) határozza meg a fogalmak jelentését a szemantikai térben (Osgood, 1957). A mi interakciós terünkben is elképzelhetjük egy három dimenziós függvény gyújtópontjaként e három erő egységét, amiként annak ábrázolására Vargha András követési modellt ajánl számunkra (ld. tesztprogram). A három dimenzió öt fokozatú skálája szerinti interakcióminősítés azonban lehetővé teszi, hogy az alábbi módon helyezzük el az adott interakciót az erőmezőben.

1. táblázat: A processzometriában mért három dimenzió

Eszerint minden interakciós egységhez háromféle pontérték tartozik 1-5-ig terjedő skálán.

Első alapvizsgálatunk ban tíz (20-40 év közötti) pár vett részt, akik minimálisan öt éve élnek együtt, egy vagy két gyermekük van. Öt vagy több (max. 10 éves) együttélést azért tartottunk szükségesnek, mert ennyi együttélési idő után már könnyebb a szervülésre hajlamos interakciós cirkularitásokat megragadni (Bagdy, 2002). A dimenziók elemzése, becslése érdekében a párok videofelvételeinek rögzített anyagával dolgoztunk. Aprólékos - többször végigvitt megfigyelésekkel, három egymástól függetlenül - dolgozó pszichológus hallgató rögzítette azokat a szóbeli és nem verbális megnyilvánulásokat, amelyek az egyes dimenziókban helyezhetők el. A megfigyeléshez felhasználtuk a nemzetközi és hazai szakirodalom által közzétett valid útmutatásokat a domináns, versus alárendelődő, illetve az érzelmileg kötődést kifejező, együttműködő személyiség kommunikációs jellegzetességeire vonatkozóan (Markova, Foppa, 1990; Wieman, Giles 1995; Benczúr 2000; Kádár 2004, s.i.t.). Előzetes kategóriákat mégsem alakítottunk ki, csupán szakmai optikával vizsgálódtunk. A tíz pár mintegy 1500 interakciós egységéből összegyűjtött és kategorizált megfigyelési egységeket ezt követően az egyes dimenziók pontértékeihez rendeltük hozzá. Pl. dominancia 5 pont: az első verbális megnyilvánulás, a másik közlésének félbeszakítása, a másiknak adott utasítás, felszólítás, döntés önállóan, s.i.t.

Részletezésétől azért szükséges eltekintenünk, mert az egymástól elválasztott dimenziók és tapasztalatilag összeállított viselkedési szempontok szerinti pontozás rávilágított a "nonszummativitás" rendszerszemléletű szabálynak érvényére. Eszerint egyetlen interakciónak mindhárom dimenzióban egymással szoros egységet alkotó képviselete van, ezért a három dimenzió pontértékeit egy adott interakciónak egymással összefüggésben érvényes háromdimenziós (dominancia, aktivitás és intimitás) töltése határozhatja meg.

A dimenziók szerinti pontozásról relácionálisra való átváltás után a tapasztalatilag kimunkált (konkrét, megfigyelhető viselkedésen alapuló) jelölési szempontrendszernek 38 egységére alakult ki konszenzus. Ezek alkalmazásával mindhárom jelölő pszichológus egymástól függetlenül végezte el a relácionális pontozást.

A kódolás alapegységét (basic space unit) a másik fél által meg nem szakított verbális megnyilvánulás képezte. Egy interakciós egységet egy jellel láthattunk el. A viselkedésben szembetűnő érzelemkifejezések nem verbális elemeire nézve (melyek jelentősnek bizonyultak), azonban szükség volt ún. "viszonymeghatározó kiegészítő" jelek kidolgozására is, amelyek az intimitás dimenzióban sűrűsödtek (tekintés-ránézés, érintés pozitív-negatív üzenetként és nevetés), valamint a dominancia dimenzióhoz csatlakoztak (pl. a Rorschach táblát kézbe veszi, kritizál, közbevág, dicsér). E jellemzőket akkor is rögzítheti a vizsgálatvezető, ha nem videofelvétellel folyik a vizsgálat. (Az esetek többségében ez a lehetőség áll rendelkezésre.)

Harmincnyolc elsődleges és tizenhárom kiegészítő, az alapértékeket módosító "viszonyhangsúlyozó jellel" elemezte végig a három, egymástól függetlenül pontozó jelölő a videofelvételek KRV anyagát. A fázisos egyeztetések, megbeszélések, korrekciók nyomán kiformálódott az a megítélési konszenzus, amely lehetővé tette a jelölési szabályok (kódutasítás) fokozatos kidolgozását. Az első interrater reliabilitási próba öt jegyzőkönyv jelölése alapján a dominancia-dimenzióban kedvező, 0,7-1 közötti tartományban mozgó korrelációkat tükrözött, az aktivitásban kevésbé volt homogén szintű a jelölőpárok közt az intimitás-dimenzióban azonban a korreláció alacsonynak bizonyult a 0,7-ben megszabott elfogadható mértékhez képest. Ezt követően valamennyi jelre nézve egyenként kontrolláltuk az intimitás-dimenzió pontértékeit, konszenzusos újrabecslés folyamatában. Ekképp alakult ki az a kódrendszer és az egyes jelekhez hozzárendelődő (három) érték, amely az újabb interrater reliabilitás alapját képezte. (Ezt a vizsgálatot a későbbiekben ismertetjük.)

A 2. sz. táblázaton összevontan ismertetjük a processzometria kódrendszerét és a hozzárendelődő pontértékeket.