3.1. Család - rendszertan, interakcionális alapfogalmak

A család ökosztisztéma (Bateson 1972). Ez az ökológiai rendszer egyrészt fenntartja a koherencia állapotát, tehát a benne létrejövő változások az egész szerkezetbe illeszkednek be, másrészt folyamatosan változik, a igazodik a külső-belső elvárásokhoz. A család olyan rendszer, amely koherenciája révén a tünetet vagy zavart is magában foglalja és hordozza, ezért a zavaró inadaptív, vagy tüneti viselkedés is ellenáll a változást elérni akaró környezeti kísérleteknek. Ebből következik, hogy a rendszerszemlélet inkább az állandóság megőrzésének elmélete, mintsem a fejlődésé (Dallos, Procter, 1990).

A rendszerszemlélet tágabb, mint a család rendszer-elmélete. Bármely szociális társas képződmény rendszerként szemlélhető (csoport, szervezetek, stb.), és a létrejött rendszer sajátos törvényszerűségeit hordozza.

A család specifikus rendszerképződmény, amely egyszerre formális (intézményes, társadalmilag elfogadott, támogatott szerveződés) és informális, önkéntes, érzelmi alapon szövődő társas alakulat. Tagjai közt interdependens (kölcsönös, egymással összefüggésben álló) kapcsolatok érvényesülnek. A család olyan egymáshoz illeszkedő kapcsolatok érzelmi egysége, amely szerveződés családként azonosítja magát, és amely (feltehetőleg) több, biológiailag kapcsolatban áll személyt foglal magába. (Identitását generációkon át fenntartja). Rendszerként olyan csoport, amelynek tagjai (1) befolyással vannak egymásra, (2) családként definiálják magukat és (3) koherenciát mutatnak (azonos értékrend, hit, meggyőződés, közös identitástudat) (Lask, 2004).

A rendszerelmélet általános törvényszerűségeit is hordozza, ekképp a család magasabb minőség, mint tagjainak összege (nonszummativitás).

Alkotó egyedeinek társulási formái alrendszereket képeznek (diád, triád), melyek alapformája a diád (kétszemélyes rendszer- és kapcsolatforma).

A családrendszert alkotó, a hierarchiában egyszerűbb (pl. diád) egységeknek (alrendszereknek) és alkotó egyedeiknek (akik magukban véve is individuális rendszerek) működési jellemzője, hogy az egyikben létrejövő változás hat a többire és azok visszahatnak rá, így egyaránt hatnak egymásra és a változást generáló egységre. Ez többszörös kölcsönhatást jelent, annak érdekében, hogy az egyensúlytól való eltérést a rendszer korrigálja és helyreállítsa az eredeti állapotot (homeosztázis) . Dinamikus egyensúlynak nevezzük az egyensúlyi állapottól való eltérések folyamatos helyreállító rendezési történéseit.

A családrendszer határokat képez, egyrészt az alapvető határt, amely a külvilágtól elválasztja ("elhatárolja"), másrészt alrendszerei is belső határokkal jellemezhetők. Mivel a család maga is tagja egy-egy magasabb rendszernek, az elhatárolás (határolódás) konceptuálisan tisztábban lehetséges, mint a valóságban.

A rendszerszemlélet lehetővé teszi a működés modellezését. Minden rendszer szabályozó folyamatokkal, visszacsatolással működik a homeosztázis fenntartása/helyreállítása érdekében.

Ha egy állapotot, amely a kívánttól (adaptívtól) eltér, a rendszer vissza akarja az eredeti állapotba helyezni, akkor a "hiba által vezérelt" ún. negatív feedbacket érvényesíti, az eltérést kiegyenlíti.

Példaként az egyszerűbb individuális rendszeren belül a testhőmérsékletet beállító negatív feedbacket említhetjük. Ha a külső hőmérséklet magasabb (meleg van), a szervezet hőleadással hozza magát kedvező belső egyensúlyi állapotba, anyagcseréjét csökkenti, a transzpirációt fokozza, a testi aktivitást kerüli. Ha a külső környezetben hidegebb van, az ellenkező belső kiegyenlítő folyamatokat kapcsolja be (anyagcserefokozás, testi aktivitás-növelés, izzadáscsökkentés, stb.). Ez a negatív visszacsatolás. A testhőmérséklet állandósága ekképp biztosítható.

A hibát felerősítő "pozitív visszacsatolás" olyan szabályozást jelent, amelynek nyomán az eltérés fokozódik. Ez káros következményekhez vezethet (eszkaláció).

Az optimum fenntartási törekvését és szolgálatát (a homeosztázis helyreállítását), a rendszeren belüli történések (szabályozás) által elérhető egyensúlyát elsőrendű változásnak nevezzük.

A rendszer egészét, természetét, jellegét megváltoztató működést másodrendű változásnak jelöljük meg. A családrendszer elsőrendű változásai mindig az adott családszerkezeten belül jönnek létre. A másodrendű változások viszont inkább krízisállapotokhoz kapcsolódnak, pl. normatív krízisben életciklus váltások idején a család kényszerül erre, vagy a rendszert alapjaiban "megrengető, megrendítő" törekvések kapcsán ez provokálódhat (katasztrófák, veszteségek, egzisztenciális krízisek stb.). Ha az új követelményekhez a család nem tud új, másfajta magatartásmódokkal, hatékonyan viszonyulni vagy az új működési követelményekkel nem tud mit kezdeni, a család krízisbe kerül (ez maga a hibát erősítő negatív visszacsatolás elégtelenségének megnyilvánulása), akkor az új szemléletre, gondolkodási és működésmódra rátalálást külső (pl. professzionális) segítség támogathatja meg.

A rendszerszemlélet által képviselt változás-modellhez az interakcionális megközelítés tárja elénk a specifikus okság-felfogást.

A lineáris oksággal (láncolatszerű ok-okozati viszonnyal) szemben itt az ok(ok) és okozat(ok) körkörös, méginkább spirális un. cirkuláris viszonyt jelenítenek meg, ezért a cirkuláris okságot gyakran rendszerelméletű oksági viszonynak is nevezzük. A legegyszerűbb családi helyzetkép is tükrözheti ezt az összetett és sokszoros oksági hálózatot.

Egy nukleáris családban (anya-apa-gyermek) pl. az óvodás gyermekük "rendetlenkedése" miatt dühös apa fokozódó türelmetlenségét észleli az anya, korábbi tapasztalatokból tudja, hogy rövidesen kiabálásra kerül sor. A gyermek azonban látja anyjának odafordulását az apa felé, és ismerve apja gyors leszerelhetőségét, elhallgat, apjához fut, aki átöleli. Az anya is megnyugszik, mert tudja, hogy ilyenkor az apa azonnal megbékél.

A hétköznapi jelenetben is jól követhető a folyamat cirkularitása. Mindenki kapcsolódik a másik kettőhöz, folyamatosan figyeli a másikat és "beindul" annak viselkedésétől. A feszültség egy pontján - a kritikus kiabálás előtt - az egyensúlyt helyreállítják. Ha a résztvevők elmondhatják a történéssel kapcsolatos vélekedésüket, észrevételeiket és érzéseiket, akkor a látható viselkedésváltozás mögöttes indítékaiból is felszínre kerülhetnek az ismétlődő viselkedésmintákat mozgató, "organizációs állandóságok", azaz a kialakult, jellemző egyensúlyteremtő minták. A családtagok tapasztalták, tudják, ismerik a várható, bekövetkező, szokványosan ismétlődő történéseket.

Az ismétlődő viselkedésmintákat cirkularitásoknak nevezzük. Az ekképp befolyásolható viselkedés a külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha a család bizonyos szabályokat követne, amelyek feltételei az egyensúly helyreállásának. Az előre megjósolható jelenség a családi minta redundanciája (nincs benne új elem, bekövetkezése sémaszerűen azonos). Jackson (1965), a családterápia egyik korai teoretikusa szerint a családi homeosztázis adott szabályokkal való műveletek összessége. Ezek a szabályok lehetnek explicitek (pl. "aki utoljára lép be az ajtón, az csukja be maga után"), gyakorta azonban a családtagok tudattalan világában elrejtett belső előírások, amelyeket implicit mivoltuk miatt nem vitathatják meg, miközben gyakran viselkedésmeghatározók és ítéleti konklúzióval járnak. A rendszermodell tehát tartalmazza a tudattalannal való bizonyos mértékű számvetést, mivel az emberi viselkedésminták nagy része nem tudatos, azaz úgy működik, hogy megvalósulásakor a tudatosságon kívül maradva, mintegy "önkéntelen".

A családi konstrukciós rendszer (kognitív aspektus)

A "családon belüli valóság" is rendszert alkot. Az együttélésben szerzett tapasztalatokból olyan nézetek, egymásról alkotott vélemények és ezeken nyugvó viszonyulások formálódnak ki, amelyek közös értelmezési készletként, elfogadott konstrukciós rendszert alkotnak (Procter, 1980). Ezért a családot tekinthetjük kölcsönösen akceptált konstrukciók rendszere (értelmezett valóság) köré szerveződő entitásnak is. A család képes olyan, közös nézetrendszert, "saját világot", belső valóságot létrehozni és fenntartani, amelyben a külső valóságról vagy egymásról alkotott sémáik meghatározzák, olykor lehetetlenné teszik a szükséges változást. Az ilyen konstrukciós "rigor mortis" (halálos merevség) az egész család számára maladaptációt jelent, gyakorta tragikus robbanást okozva az ilyen rendszerben (pl. a Montagu és Capulet család egymással szembenállása negatív konstruktumaik alapján Rómeó és Júlia halálát eredményezte). Az egyéni lelki élet személyes lelki konstrukciókból felépített hierarchikus rendszerét George Kelly (1955) dolgozta ki. Ezt alkalmazta a családokra Procter (1980), aki szerint a családnak is létezik egymásra és a valóság egészére vonatkozó magyarázó-értelmező (konstrukciós) rendszere. Minden családtagnak van a többiekről olyan elképzelése, tapasztalatokon nyugvó véleménye, amely jelzős jellegűen, bipoláris-dichotóm rendszerben (jó-rossz, boldog-boldogtalan, stb.) nyer megfogalmazást. Egy konstruktum, mint gondolkodási séma magába foglal olyan állítást, melyben két hasonló van egy eltérő, különböző harmadikkal összefüggésbe hozva (pl. az apa azt hiszi, hogy a fia éppen olyan bátor, mint ő és erősen különbözik az anyjától, aki ijedős, félénk).

Ebben a felfogásban válik érthetővé a viselkedésnek és a viselkedés jelentésének különbsége. Amikor arról beszélünk, mit szándékozik valaki a viselkedésével kifejezni, akkor a jelentés (viselkedés-értelmezés) kerül előtérbe, ilyenkor az akció fogalmat kell használnunk. Ez a megkülönböztetés a pszichológiában alapvető.

Jelentések, egymásról alkotott feltételezések és elvárások, kiformált konstruktumok alkotják a család egyezményes valóságképét. A kölcsönös szociális konstrukciók intraperszonális folyamatokként írhatók le, két szinten: az értelmezési szint (pl. "a feleségem mindig ideges"; a feleség szerint pedig "a férjem mindig durván bánik velem") megerősíti, fenntartja és előhívja az akciós szintet (izgatott asszony és nyersen viselkedő férj). Ez a két szint a cirkuláris okság spiráljának megfelelően egymást gerjeszti. A felek észlelései, következtetései irányítják akcióikat, ezek pedig megerősítik tapasztalataikat és értelmező konklúziójukat ("már megint."). A minősítésben a hasonlítás (olyan, mint) és az ellentétesség (nem olyan, mint) egyszerre van jelen egy-egy konstruktumban. Minden családban viszonylag kevés a választható viselkedési alternatíva. Ha pl. egy családban az apa "talpig becsületes", akkor e pozícióhoz képest a fiának ezzel ellentétes pozíció juthat. Ha a szülők "egészségesek", konstrukciójuk alapján a gyermek számára ezzel szemben "nem olyan egészséges, mint mi" konstrukciója marad. Egymás minősítésének csak így lehet értelme. A család "fekete báránya" gyakorta ilyen konstrukciós folyamat következménye. Észrevehetjük, hogy a családi konstrukciók modelljében a családi interakciókat nem bizonyos szabályok szerint folyó, determinált törekvésnek tekinthetjük, hanem azt állítjuk, hogy a családtagoknak vannak szabadon választható alternatíváik, a választás maga mégis interdependens, azaz egymástól függő. Minden családtag azon fáradozik, hogy értelmet adjon az eseményeknek és jelentést mindannak, amit a családban átél.

Kontroll, hierarchia, viszonytípusok

Ki határozza meg egy helyzet kimenetelét, partnere viselkedését ill. a szituációban kibontakozó történéseket? Az a fél, aki a kommunikációs helyzetben metakommunikatív ajánlatot tesz a partnerének valamely közös norma elfogadására, az a másikat kontrollálni akarja. Rendszerelméleti - kibernetikai értelemben a partner "válasza" (elfogadás vagy elutasítás) határozza meg a kontroll-törekvés sikerét, így elfogadás esetén a kontrolláló érvényesíteni tudja helyzetmeghatározó norma-megszabó erejét. A kontrollban pszichológiai szükségletek jutnak kifejezésre, kielégülésük maga gratifikációs értékű (Buda, 1974). Ha a kontrolláló szándék a partner szükségleteit is (legalább részben) kielégítő normát hordoz, akkor a kontroll szabadon érvényesülhet, elfogadása a kontrolláló személyének megerősítését hordozza. Ha a kontrollált (vagy kontrollálni szándékozott) személyt, (partnert) a kívánt norma vagy viselkedés-késztetés nem vonzza és nem elégíti ki (részben sem) saját szükségleteit, akkor a benne keletkező frusztráció az ellenállás, tiltakozás valamely formáját válthatja ki, pl. harcba lép a kontroll megszerzéséért. Watzlawiek (1984) "metakomplementer" viszonynak határozza meg azt a kontrollszerző történést, mikor a manifeszt komplementer viszonyban alárendelt fél kényszerítő viselkedési manőverrel (pl. gyengeség, betegség, tünet, sérülés, stb.) "parancsolja rá" indirekt módon a partnerére, hogy váljék ő a "szolgájává" szükségleteinek kiszolgálójává, így szerez befolyásoló hatalmat fölötte, anélkül, hogy ezt vállalná vagy nyílttá tenné. A komplementer viszony kényesebben instabil, mint a szimmetrikus, gyakrabban válhat metakomplementer kontrollszerző folyamatok és pszichopatológiai események gerjesztőjévé. Ebben a szemléletben a neurotikus (az érzelmi élet zavarából eredő) tünetek a kapcsolatszabályozás sajátos, metakomplementer eszközei. Létrejöttükkel a tudatosan nem kifejezhető kontrollszükséglet rejtett és kerülőutas módon kifejezésre juthat (üzenete: "Látod milyen beteg, szerencsétlen, védelemre szoruló stb. vagyok"). Ez a promotív (a partnernek szóló, őt bizonyos magatartásra bíró) üzenet parancsként írja elő a támogató, gyámolító, segítő, elfogadó magatartást. A partner tehát azt teszi, amit a rejtett előírás (üzenet) kíván, a kontroll a betegé. A partner ilyen helyzetben "felülírhatja" a beteg rejtett, be nem vallott kontrollszükségletét, részben támogatva a kívánságokat, részben ezáltal megkívánva az "engedelmességet", azaz visszaszerezve (metakomplementer stratégiájával) a befolyásolási és helyzetmeghatározási hatalmat. Mivel a kontroll az interakciós folyamatokban bontakozik ki, többlépcsős, végeredménye a történéseknek, nem elegyíthető a dominancia fogalmával, mely egyszeri interakcióban is jellemző módon nyilvánulhat meg.

A hierarchia-viszonynak a dialógusok szociolingvisztikai elemzése szempontjából Markova és Foppa (1990) négy jellegzetes típusát ragadta meg.

1.) A szimmetrikus-együttműködő típust, melyben az egyenlő mértékű aktivitás, a spontán kapcsolódási készség, válaszadási motiváltság, egyetértésre törekvés, a partner véleményére való kíváncsiság, a nyitott kérdezésmód, a kérés-kérdés és a dialógust tovább gördítő beszédelemek használata jellemző. Ez a " barátságos viszonyulás " modellje.

2.) A " szimmetrikus versengő " típusban a felek aktivitása ugyan egyenlő mértékű, de a versengés a konfrontatív, gyakran emocionális érveket is felhasználó, egymást meggyőzni akaró lépésekben jut kifejezésre. Jellemző a partner kezdeményezésének figyelmen kívül hagyása, a támadó típusú tagadások gyakorisága ("nincs igazad", "szó se lehet róla" stb.), a számonkérő, a partner személyét minősítő, vádló, nehezményező, kritikus verbalizáció, a "vád-ellenvád" támadásaiban megjelenő konfliktushelyzet. Ez a " hétköznapi veszekedés " modellje.

3.) Az aszimmetrikus együttműködő típusban a dominanciapozíció a felelősség és/vagy szerephelyzet által eleve meghatározott. Az aszimmetria, egyrészt az egyoldalú kezdeményező, felszólító, kérdező (kérdés-sorozattal fellépő), irányító szerepben, másrészt az alárendelt vagy alárendelődő fél oldaláról ennek elfogadásában jut kifejezésre. Az együttműködés "alárendelődésben" (engedelmességben) jelenik meg a partner részéről. Ez az "intézményes hivatalos interakciók" modellhelyzete, melyben a szakember, tisztviselő, hivatalnok a domináns szerephelyzetű, a partner az alárendelt, aki gyakran a fölérendelt féltől kapott szabad kínálatot. (pl. Ön mit szeretne, hogyan gondolja?) Ezt nem használja ki, sőt ezzel is arra ösztönzi a domináns felet, hogy erősítse az aszimmetriát.

4.) Az aszimmetrikus versengő típusban is adott a domináns pozíció (legalábbis a kínálata, lehetősége), a személy élhet a partner meggyőzése árán elérhető uralommal. A versengés a dominanciával élni kívánó fél kezdeményező kérdésfeltevéseit, erős kontrollálási (kritizáló, korrigáló, konfrontáló) megnyilatkozásait, "intézkedéseit" vélemény - és álláspont - kifejtését, valamint ennek ellenében az alárendelt/rendelődő fél passzív ellenállásban kifejezésre jutó szembeszegülését tartalmazza (vonakodás, késedelem, kitérés, hallgatás). A domináns szerepre törekvő fél ezáltal meg van fosztva a másik személy feletti uralom sikerélményétől, "hatalomfosztott" állapotba kerül. Ez a passzív ellenállásban kifejezésre jutó kontrollszerző magatartás prototípusa. Együttélő partnerek gyakori "fegyvere", a partner passzív figyelmen kívül hagyásában kifejezésre jutó agresszív üzenettel: "semmibe veszlek", azaz ezt fejezem ki úgy, ha nem válaszolok.

A háromszemélyes helyzetek (triádok)

A nukleáris család a szülőpárhoz (diád) csatlakozó gyermekekkel alkot új rendszeregységet. A diádikus helyzetekre érvényes (előzőekben tárgyalt) hierarchia viszonyok azáltal is változnak, hogy a páros szerkezet (mint alrendszer) mellett egy mozgó, kapcsolódó, "szabad vegyérték" van.

Haley (1976) tárta fel azt a - ma már evidenciaként kezelt - tényt, hogy egy gyermek képes a szülők kapcsolatát stabilizálni (pl. betegségével, problémás viselkedésével), a diád szétesését késleltetni. A triádikus viszonyszerkezetekben stabil és instabil alaphelyzeteket különböztetünk meg.

Stabil helyzetben 1.) mindhárom személy egyetérthet egymással vagy 2.) a triádon belül egy pár egyetért egymással, és arra nézve is, hogy a harmadikkal nem értenek egyet.

Instabil helyzetben 1.) a triád minden tagja konfliktusban áll(hat) egymással, ez aláássa a helyzet fennmaradását mindaddig, amíg a stabil 1.vagy 2. helyzetet létre nem hozzák. Instabil helyzetet teremt az a konstelláció is, amelyben egy pár egymással konfliktusban van, miközben egy harmadikkal mindkettő egyetért.

Az instabil helyzetek dinamikai jellegzetessége a stabillá alakulási törekvés.

Szövetségnek nevezzük Haley nyomán azt a viszonyt, amelyben két személy egymással egyetért vagy ugyanazt az érdeket képviselik. A koalíció háromszemélyes. Két személyt a harmadikkal szemben a rá vonatkozó kritika köti össze, a kritika tartalmában a két személy egyetért (ketten egy ellen). A nyílt koalícióval szemben a rejtett vagy titkos megegyezés (mely a harmadik ellen irányul) veszélyes, mivel a diád a nyíltszíni viselkedésben nem juttatja kifejezésre valódi véleményét, sőt tagad(hat)ja a koalíció fennállását-

A triádok hierarchiájában is fontos a felül/alul (szuperior/inferior) pozíció. Családon belül - főként több generáció együttélése esetén - feszült hierarchiaviszonyok alakulhatnak ki, de a testvérek között is gyakorta létrejön a - sokszor születési sorrend által meghatározott rangsor. Ha valamelyik testvér a fiatalabbat szülői gondoskodással veszi körül, az így kialakult pótszülői szerepet Minuchin (1974) parentifikáció -nak nevezte el.

Ha a generációs vonalban titkos koalíció alakul ki és a társult pár sikertelenül próbálkozik a nehézség megoldásával vagy a problémára "struccpolitikával" reagál, az ilyen helyzetet Haley "perverz háromszög"-nek nevezte el. Anya és lánya így köthet koalíciót a (pl. alkoholista) apa ellen, akit kizárnak és nem beszélnek vele, vagy a problémáról, amit okoz. A kizártságtól szenvedő apa alkohollal "gyógyítja" kiközösítettsége fájdalmait, így fokozódik az alkoholizmusa. Az önmagát fenntartó, kártékony visszacsatolás tehát az alapproblémát erősíti fel. A titkos koalíciók látszatra akár jóindulatú szövetségnek is tűnhetnek, mégis sok újabb probléma gerjesztőivé válhatnak. Ha pl. egy nagymama az unokájával szövetkezve fordul a lányával szembe és kritizálja őt elégtelen anyai magatartása miatt, elérheti, hogy lánya kimenekülve a kritikából ráhagyja az unokát. A gyermek viszont magatartási zavarokkal "jelezheti" elégedetlenségét, mire a nagymama a lányára parancsolja a gyermekkel foglalkozást. Amint ezt eléri, újra nekilendül, hogy kritizálja lányának anyai funkcióit, és "bizonyítja", hogy ő jobban gondját tudja viselni a gyermeknek, aki viszont e helyzetben ismét tüneteket, viselkedési zavart produkál és az ördögi kör folytatódik (elvileg a végtelenségig). Az ilyen változó (vándorló) koalícióképzés fokozza a zavart és a krízisállapotig fokozhatja a család belső problémáit. Nagyszülők, szülők és gyermekek hierarchia-szintjei sajátosan keveredhetnek, a gyermeket bevonhatják a felnőtti/szülői gondok megbeszélésébe (perverz háromszög), vagy éppen a gyermek tünete, betegsége, viselkedészavara képezi azt a kockázati problémát, amely elfedi a szülők egymással kapcsolatos konfliktusát. Ahogy nő a szülők közti feszültség, úgy rosszabbodhat a gyermek állapota, mivel betegsége fokozza a konfliktust.