Pszichológiai távolság, határok és alrendszerek

A pár/család határokat képez kifelé és befelé egymás individualitásának őrzése érdekében. Már a párkapcsolat rendszerszintjén is kitűnik, hogy a fenn/lenn (vertikális) viszonyhoz a közel/távol (horizontális) kapcsolatviszony rendelhető hozzá, a két dimenzió egymással dinamikus összefüggésben áll. "Hány lépés távolságot" tart(hat) fenn egy pár egymástól, marad-e ez a távolság az idő függvényében? Milyen intimitásszinten stabil a kapcsolat?

A közelség-távolság intimitási (meghittségi) dimenziója és a dominancia-szubordináció "hatalmi" relációja változhat, pl. a közelség növelésével csökkenhet a dominancia-mértéke és fordítva. E viszonydimenziók feltárása és követése a pár (család) megismerése szempontjából igen fontos.

A határok minősége szempontjából merev (rigid) és beolvadó, összemosódó, diffúz (enmeshment) határokról beszélhetünk (Minuchin, 1974). A merev határ a diád tagja közt a "fal" benyomását kelti (disengagement). A kettő (merev és diffúz határok) közötti optimum alkotja a "tiszta határt".

A határ és távolság nem egyenértékűek, hiszen meghitt közelségben is fenntartható tiszta határ, az egybemosódás (összeolvadás) nem szükségszerű következménye a (szoros) közelségnek.

A határok kérdése a külvilággal való kapcsolatban is fontos (külső határok). Az akkulturáció (kultúrába belenövés) társas (közvéleményi) szabályozással, olykor rítusokkal fogadtatja el a családi élet külső kapcsolati jellegzetességeit (értelmiségi családban a látogatás bejelentése pl. "kötelező", a kis lakásokban, "nyitott ajtóval" élő munkások otthonában pl. kevésbé van határállítás, s.i.t.).

A családi alrendszerek felől közelítve Minuchin házastársi, végrehajtó és gyermek alrendszert különít el, kötelezőnek tartva a határvonást és feladat-megosztást.

Alrendszer-határ zavarát tükrözi pl. a gyermek "idegestünet-képzése", magatartászavara. A szülőpár elégtelen működése növekvő feszültséget kelt a családrendszerben, ez beindítja a gyermek tüneti viselkedését, a betegség viszont fokozza a szülők együttműködési elégtelenségét és tovább gerjeszti a konfliktust. Ha a házaspár határait (pl. terápiás segítséggel) megerősítjük, az alrendszer épsége közös döntési és cselekvési lehetőséget teremt és a gyermek nem tud belefolyni a szülői alrendszerbe. A gyermek megtapasztalva szüleinek szövetségét (döntési egyetértését) biztonságosabbnak érzi helyzetét, melyet tüneteinek csökkenése tükrözhet.

Fejlődés, változás, családi életciklusok

Minden család (rendszer) dinamikus egység, mely természetes (normatív) változások folyamatát éli át létrejöttétől megszűnéséig. A rendszernek minden új környezeti és belső családi kihíváshoz alkalmazkodnia kell, új struktúrákra, új viselkedésmódokra és szabályokra van szükség a változó feltételekhez és elvárásokhoz való illeszkedés során.

Haley (1973) vezette be a "családi életciklus" fogalmát, hogy kiemelje a családfejlődési szakaszok és átmenetek követelményeit, nehézségeit, problémáit és specifikumait. Rendszerében hét ciklust vázol fel (udvarlás, házasság gyermektelen szakasza, első gyermek születése, a gyermek(ek) iskoláskora, a gyermekek kirepülése a fészekből, a nyugdíjas és öregkor, végül a veszteségek és a halál időszaka). Legismertebb az új szakaszoló modellek közül Carter és Mc Goldriek (1989) hat fázisú modellje, mely szerint:

Első a nőtlen vagy hajadon fiatal felnőtt önálló életének kezdete

Második a családok kapcsolódása a házasságon keresztül

Harmadik a kisgyermekes családok léthelyzete

Negyedik a "családok tinédzser korú gyermekekkel" szakasz

Ötödik a gyermekek elengedése, önállósulása

Hatodik a családok a későbbi életszakaszban.

Ismertetjük azonban azt a komplex modellt is, amely az eriksoni egyéni fejlődésre vonatkozó "nyolc fázist" a családi életciklusokkal kapcsolja össze, egymásba ágyazva az individuális és családi életciklusok történéseit.

Ábra: Az eriksoni pszichoszociális fejlődés szakaszainak a családi életciklus
nyolc fázisával való összefüggése (Kurimay nyomán, 2004. 163. old.)

Az ábra követésével Haley modelljéhez hasonló szakaszokat kísérhetünk nyomon. A párkapcsolat (1), a házasság (2), a várandósság (3), a család újszülöttel (4), a család kisgyerme(ke)kkel (5), a család iskoláskorú gyerme(ke)kkel (6), család a függetlenség felé haladó, serdülő/adoleszcens ifjúval (7), és az időskorú (nagyszülő szerepbe kerülő) párok életciklusa (8) alkotja a nyolc szakaszt, szoros összefüggésben az individuális fejlődéssel. Amiképp az eriksoni "krízismodellben" az egyénre, úgy a családra is kötelező és elkerülhetetlen változások terhe nehezedik. A gyermek(ek) felnövekedése adja a belső programot, a környezeti (helyzeti) tényezők alakulása a külső nyomást, melyeket kívánatos nyereségesen megoldani.

Watzlawick (1974) különbséget tett a családi nehézségek és problémák között, amelyek a családi életvitel során előadódhatnak. A nehézségekkel (betegség, munkanélküliség, veszteségek, a szexuális élet gondjai, apró alkalmazkodási feladatok) minden embernek számolnia kell élete során, a családon belül bármikor előfordulhatnak, bármely fázisban felléphetnek. (Ezeket nevezte Erikson akcidentális kríziseknek az egyéni életciklus modellben.) Ezek az egyéni kreatív potenciálokat mozgósítják és felfokozzák. Ha a korábbi tapasztalatokon nyugvó megoldási minták bevetése nem hoz eredményt, a sikertelenség nyomán a nehézségből probléma gerjed, mely a pozitív visszacsatolás révén növeli a nehézségek mértékét, ez fokozza a körben forgó csődhelyzetet (eszkaláció). Ez a "problémává" növekedés, majd krízis annál valószínűbb, minél ismeretlenebb az új kihívás megoldási lehetősége, minél kevésbé van kész minta, bevált séma, biztonságos cselekvéslehetőség.

Az életciklus-váltásokban éppen ezért számolhatunk problémává növekedő krízisbe forduló állapottal: a régi séma már nem jó, az új még nincs kimunkálva ahhoz, hogy új szerkezeti rend jöhessen létre és az új egyensúly kialakulhasson. A rendszer egészének (struktúra) szükséges változnia ahhoz, hogy vadonatúj szemléletmód és viselkedésmódok formálódhassanak ki, amelyek lehetővé teszik az adaptációt kifelé és befelé.

Amikor a fiatal pár a "kétszemélyes rendszerbe" várja, majd befogadja első közös gyermeküket, egyszersmind megélheti első családi életciklus-krízisét. Megszűnik a kölcsönös, egymás számára kitüntető személyes fontosság, a gyermek "kontrollálja" élethelyzetüket, külső kapcsolataikat és intim életüket. Veszteség és nyereség billeg az életmérlegen, megoldást kell találni eddig ismeretlen helyzetekre (nem pihennek eleget, túl sok a családi feladat, beszűkül az életvitel, csorbul az egzisztencia eddigi presztízse (pl. szakmai élet), erősen beszűkül a külvilág). A férj gyengédségi veszteséget él át, a feleség az elhanyagoltság bánatába merülhet. Kettejük szövetségségében a gyermek által hozott öröm az áthidaló segítség, hogy alkalmazkodjanak a radikális változásokhoz. A páron kívüli rendszerekben is intenzív változás áll be ilyenkor. Az egykori szülőkből nagyszülők lesznek, a nagyanya segítsége lehet pozitív vagy negatív élmény (kirekesztés az anyai szerepből), a férj az anyóssal új végrehajtó rendszert alkothat, az anya a hierarchiában pozíciót veszíthet, stb.

Az egyéni krízis is a családiba ágyazódik. Amikor pl. az üres fészek helyzetbe jutó pár megéli egyéni életközépi krízisében a rövidülő perspektíva és elvesztett remények állapotát, az új helyzet ("ismét kettesben, hogyan is vagyunk egymással?") előálló "kapuzárási pánik" állapotával felboríthatja a családrendszert. Az újrakezdés illúziójával kiszakadó fél a rendszer explóziójával (robbantással) reagálva elhagyott párjának és szeretteinek életében is krízist idézhet elő, mely ily módon problémamegoldás helyett meneküléssel és a krízis eszkalációjával zárul.

A családi életciklusok szükségszerű változásait a társadalom kulturális csatornákon át ceremóniákkal, rítusokkal segíti elő. A "tarnzicionális" (átkelési) rítusok előírásos formaságok, amelyeknek szimbólikus jelentősége igen nagy. Az esküvő kultúránként erősen ritualizált ceremóniája a legkézenfekvőbb bizonyíték. De ezt szolgálja a keresztelő, a bérmálás, a konfirmáció, a ballagás és egyéb "átváltási rítus" is, mely egyéni és családi szempontból egyaránt protektív tényezőként működik (Kissné Viszket, 2005).

Nem véletlen, hogy a családterápia egyik irányzata (milánói csoport, Maria Selvini Palazzoli és munkatársai, 1978) a családi rituálét terápiás eszközként alkalmazza. A meghalt családtag emlékére ültetett fa, melyet együtt ültet el a család, vagy az elhagyó társ és apa "elgyászolási" rítusa lehetővé teszi a meglévő családrendszer újrastrukturálását, a "lábraállás" rendszerszintű elérését.

A család változása és fejlődése

Az elsőrendű (rendszeren belüli) és másodrendű (a rendszert újrastrukturáló, lényegi) változások közötti különbségeket a családi életciklus-modell is szemléletessé teszi a számunkra.

Amikor a család "saját keretein belül" és saját, a számára korlátozottan adott cselekvési alternatíva készletéből választva próbálkozik a nehézségek leküzdésével, a változás az elsőrendű tartományban marad. Az olyan - eddig nem létező, a megfelelő alternatíva készleten is módosító, új gondolkodási keretre és cselekvési módra vonatkozó - változást, mellyel a jövőben rendelkezésükre álló alternatívák is bővülnek, gyarapodnak - másodrendű változásnak nevezhetjük. Ehhez új optika, a helyzetet másként szemlélő és róla másként (más keretek közötti) gondolkodás, új viszonyulás elérése szükséges. Ezt szolgálják a családsegítő intervenciók, a tanácsadás és családterápia is.

Kitekintés a konzultáció és családterápia világába

Korlátozott beavatkozási területükön bármely biztonságos is a szakmai mozgásunk, szükségünk van szemléleti szempontból tágasabb és magaslati rálátásra, mikor-mi által-hogyan válik egy találkozási helyzet segítő interventív azaz rendező/gyógyító folyamattá, ennek két lehetséges szintjén: a családkonzultációban és a családterápiában.

A családterápia "a családot egységként, többnyire rendszerként kezelő, segítő és gyógyító beavatkozás, amely az emberi kölcsönhatás, tehát az interakció és kommunikáció révén törekszik változást létrehozni az élmények átélésének és feldolgozásának módjában valamint a magatartásában. A beteget az egész családdal való foglalkozás segítségével gyógyítja, ezáltal a diszfunkcionális családi rendszer maga is rendeződik" (Komlósi, Hardy, 2004 id. mű 117. old.).

A családkonzultáció olyan szakmailag kvalifikált munka, amely az egyén és család interperszonális kapcsolataival foglalkozik. A mindennapi életvitelben elakadt, de klinikai értelemben nem beteg személyek, párok, családok konfliktuskezelésének megsegítése, krízishelyzeteik rendezése és valamely család fejlődési ciklusban fellángoló problémáik megoldásának facilitálása képezi a családkonzultáció feladatát. A családokban rejlő sui generis fejlődési potenciál felszabadításában segédkezhet ez a professzionális segítési forma. A két módszer közti hasonlóságokat és különbségeket Komlósi és Hardy (2004) nyomán szemléltetjük.

Jenkins (1990), angol családterapeuta arra hívja fel a figyelmet, hogy a családterápiák közös, módszerfüggetlen lényegi feladata a családban valamilyen mértékű krízis kiváltása. Minden fejlődési folyamat vizsgálatánál megkülönböztetjük a régit és az újat. A családterapeuták a családi életciklus létezésének elfogadásában is egyetértenek, és közös tapasztalatuk, hogy a családi életciklusban két ponton jönnek létre rendszerint krízisek: 1.) az egyik szakaszból a másikba átlépéskor, vagy 2.) a következő szakaszba való továbblépés elmaradásakor. Ezekben az esetekben lehet megoldás a terápia.

A családok ki nem mondott, de világosan megmutatkozó óhaja terápiába lépéskor, hogy jobban szeretnék csinálni a dolgaikat, de nem akarják veszélyeztetni az egyensúlyt. Ha ez bekövetkezne, a riasztó ismeretlennel kellene szembenézniük. A terapeuta azonban kénytelen krízist provokálni ahhoz, hogy Bateson kifejezésével szólva: "másfajta állapotot teremtő különbséget" hozzon létre és így megindulhasson a lényegi változás .