4. Fejezet

A pár- és családvizsgálatok kutatásmódszertani szempontjai

Mirnics Zsuzsanna, Bagdy Emőke

A családi interakciók mérése a pszichológia új, komplex, fejlődőképes területe, amely szorosan kapcsolódik a család rendszerszemléletéhez. Az általános rendszerszemlélet alaptétele, hogy minden rendszer egységekből (alrendszerekből) áll, a működés megértése érdekében pedig meg kell ismernünk nemcsak magukat az alkotóelemeket, de kölcsönhatásaikat is. E megközelítés "megköveteli, hogy elsődleges adatnak az egyének közti tranzakciókat tekintsük; még akkor is, ha bizonyos okokból az egyénre fókuszálunk. Az egyén viselkedését mindenkor abból a perspektívából kell elemeznünk, hogy milyen erővel hat a rendszer többi tagjának viselkedésére azon az ökoszisztémán belül, ahol a család él" (Sluzko, 1978, in Gladding, 2002)

A pár- és családi interakciók vizsgálata elsősorban a családterápiához, mint gyakorlati területhez kapcsolódik, ahol szoros kölcsönhatásban áll(hat) a kutatás és a mérés. Az 1950-es évek óta, amikor a családterápia fogalmát először használták, a szakemberek mindig a segítésre fókuszáltak, s mindemellett "az egyének és családi kapcsolataik tudományos megismerése a mai napig szerves része a házasság- és családterápiás irodalomnak" (Sporakowski, 1995).

Történeti szempontból, e területen szinergikus kölcsönhatás volt a kutatás, az elmélet és a gyakorlat között. A családterápia jeles szakértői közt rendkívül sok kutató-klinikust találunk (Gladding, 2002), bár megjegyzendő, hogy a jelenben elfogadott tudományos mércéket korábban nem minden szerző tette magáévá. Kezdetben egyik központi téma a családterápia hatására bekövetkezett változások követése volt (Wynne, 1983), ezzel kapcsolatban úgy is fogalmazhatnánk, hogy sokak számára a kutatás volt az elsődleges tevékenység, és csak másodlagos a terápia. Nem volt azonban túl szerencsés az a fejlemény, hogy a családterápia genezise után sok praktizáló eltávolodott a kutatástól és a méréstől (különösen néhány befolyásos családterápiás iskola esetében). Ekkortól, egyes alkalmazott módszerek elsősorban tapasztalati alapon váltak közhasznúvá. Az 1960-as években a kutatók és a terapeuták már két külön csoportot alkottak, és ez nehezítette együttműködésüket.

Az 1990-es években megújult az érdeklődés a családi interakciók mérése iránt. A kutatások olyannyira fellendültek, hogy egyszerre számos új módszer keletkezett: kérdőívek, strukturált interjúk, megfigyelések, dokumentumelemzések. A családi légkört, interakciókat, kölcsönhatásokat egyre kifinomultabb módszerekkel lehetett vizsgálni. Kimutatható volt az a tendencia is, hogy a szakemberek egyre inkább a való élet összefüggéseire koncentráltak. (Egy modern vizsgálat során például Carrere és mtsai (2000) longitudinális elrendezésben, megfigyelés és interakciók elemzése útján képesek voltak 81%-os pontossággal megjósolni, hogy mely házasságok fognak legalább 5 évig tartani.) A korszerű vizsgálatok például nagy hangsúlyt fektetnek a kötődéssel összefüggő témákra és a családterápia hatékonyságának kérdéseire is. A kutatási tapasztalatokat sok esetben felhasználják a problémás, diszfunkcionális családokkal való munkában, "beleintegrálják" a gyakorlatba is. A 90-es évektől elterjedtté vált a multidimenziós mérés: többféle teszt vagy tesztbattéria kvalitatív adatokkal kombinált alkalmazása.

A családok kutatásának fontossága azáltal a legnyilvánvalóbb, hogy a pszichológusok többnyire nem szívesen vállalják a "kuruzsló" vagy "csodadoktor" bélyeget, tehát bármiféle családi vagy rendszerszemléletű beavatkozás létjogosultságát elsősorban a standard vizsgálóeljárások használata által, vagy a megfelelő módszerek eredményességének dokumentálásával teremthetjük meg. A kutatási eredmények megfelelő terjedelmű és minőségű prezentálása nélkülözhetetlen előfeltétele a családterápia (és más rendszerszemléletű módszerek) terjedésének és elismertté válásának.

Habár az alkalmazott kutatás terén születő tanulmányok néha nem szolgálnak azonnali alkalmazási lehetőséggel, hosszabb távon "befolyásolják a klinikai praxist", megteremtik a szakma aktuális témáit és dilemmáit, fontos, és a szakemberek számára fejlődésükhöz nélkülözhetetlen interakciókat biztosítanak. Nem mellékesen, az egyes, egymástól akár eltávolodott rendszerszemléletű, vagy egymással még nem összekapcsolódott, komplex világképben gondolkodó irányzatok (pl. családterápia és szupervízió) úgy találhatják meg leginkább a közös nevezőt, ha módszereik, témáik és kutatási összefoglalóikban foglalt eredményeik találkoznak, ötvőződnek. A kutatás egy elengedhetetlen láncszem abban az igényben, hogy a családokkal, párokkal és más interakciós rendszerekkel folytatott segítő munka egyedülállóan jelentős területté válhasson.

Kvantitatív és kvalitatív kutatási stratégiák

A családkutatások két típusba sorolhatók; kvalitatív és a kvantitatív vizsgálatokra oszthatók. A kvalitatív módszer az antropológia és a szociológia tradícióiban gyökerezik (Moon, Dillon és Sprenkle, 1990), és végső soron még kezdeteit éli. Az iránta kialakult érdeklődés a humán tudományok területén napjainkban bekövetkező "posztmodern fordulathoz" tartozik, mely "az alapvető igazságba vetett bizalom", a "megismerhető" valóság, a bizonyosság és a determinizmus veszteségét mutatja".

Moon, Dillon és Sprenkle szerint a kvalitatív kutatást a következők jellemzik:

•  Nyílt, felderítő jellegű, átfogó kérdésfelvetés;

•  Körültekintően megválasztott kis minták, amelyek "illeszkednek a kutatások céljához (kritérium-alapú mintavétel)", vagy "segítenek egy elmélet alapos kidolgozásában (elméleti mintavétel)" ;

•  A kutatók résztvevő megfigyelő szerepbe kerülhetnek, szubjektív értelmezéseket fogalmazhatnak meg ;

•  A kutatási beszámolókban fontos szerephez jut a vizualitás és a verbalitás, háttérbe szorulhatnak a statisztikai mutatók. Az eredmények megfogalmazhatók elméleti állításokként, vagy kategorikus, osztályozási rendszerek formájában. Mi több, a kutatási beszámolók nem standardizált tanulmányformát is követhetnek.

•  Sok esetben egyszerre történik az adatgyűjtés és a -feldolgozás.

•  Lehetséges alternatíva az induktív megközelítés, a kutatók nagy energiákat fordítanak egyes mintázatok felismerésére és elemzésére.

•  A nyert adatok megbízhatósága és hitelessége részben az adatok magyarázatának minőségén alapul. Maguk a résztvevők is kritikákat fogalmazhatnak meg a kutatási beszámolók minőségével kapcsolatban.

A kvalitatív kutatás módszerei elsősorban az interjúk és az önbeszámolók. A családterápia területéről jó példa az a tanulmány, amelyben 10 gyerekes, kétkeresős család felnőtt tagjaival készült interjú (Hochschild, 1989, in Gladding, 2002). A házaspárokat arra kérték, számoljanak be arról, hogy ki milyen otthoni teendőket végez, és ezekről hogyan vélekedik.

A kvalitatív kutatás előnye a kvantitatívhoz képest, hogy sokkal sokoldalúbb, átfogóbb képet ad a kliens családokról, közösségekről, s emellett fokozottabb interakciót tesz lehetővé a kutatók és a családok között. További előnye, hogy növelheti a terapeuták flexibilitását is (akik maguk is részt vehetnek ilyen vizsgálatokban), hozzásegítve őket ahhoz, hogy közelebb kerüljenek a családok szükségleteihez.

A jelenben, a legtöbb vizsgálat a kvantitatív kutatási stratégiát választja; amely olyan tudományágak nyomán fejlődött ki, mint például a fizika, a kémia és a biológia. Ezt a stratégiát zárt kérdések hangsúlyozása jellemzi, az előző példából kiindulva: "Van egy bizonyos változónak, például a kétkeresős családmodellnek, valamiféle hatása a családok közérzetére?" A kvantitatív kutatások nagy mintákkal dolgoznak. Az adatok gyűjtése precíz módon történik: a kutatók standardizált eszközöket használnak. A kutatási beszámolók adatai statisztikai formában jelennek meg, például bizonyos tesztpontok átlagaként. Az elemzések gyakran használnak deduktív következtetéseket, melyek nyomán az eredeti, a kutatás alapját képező hipotézisek, és/vagy elméletek igazolására, vagy cáfolására kerül sor. A zárótanulmány bemutatja az alkalmazott populáció karakterisztikáit, a használt eszközök megbízhatóságát és érvényességét, az eljárást, az eredményeket, a konklúziókat, a felhasználási javaslatokat (Goldman, 1990).

A kutatók, akik a kvantitatív metódust használják, gondosan definiálják vizsgálatuk változóit, elemzési szempontjait, módszereit, eljárásait, szem előtt tartva a reprodukálhatóságot; s teszik ezt részben azzal a céllal, hogy a beavatkozás során el tudják különíteni a változást eredményező paramétereket. A kvantitatív kutatók számára viszont előnyös, ha azokra a beavatkozásokra tudnak fókuszálni, amelyek változást hoztak az eljárás során. Egy példa a kvantitatív kutatásra: McGuirk, Friedlander és Blocher (1987) szisztematikus és nem szisztematikus diagnosztikai eljárásokkal kapcsolatban végzett vizsgálatában azt találta, hogy "a rendszerszemléletű klinikusok, szemben a nem rendszerszemléletűekkel, több alrendszert és több triádot, valamint kevesebb monádot (egy elemű egységet) tekintettek azonosan relevánsnak".

Akár kvalitatív, akár kvantitatív megközelítésről van szó, a rendszerszemléletű interakciókutatások (és minden interakciókutatás szükségképpen rendszerszemléletű!) fontos sajátossága, hogy hangsúlyozzák a cirkuláris okságot, a kölcsönhatásokat. Ellentétben a lineáris gondolkodással, nem választják külön az okot és az okozatot. S bár ez egy rendkívül nagy értékű és gyakorlati hasznosságú szemlélet, egyúttal számos bonyodalommal is jár. Sok nehézséget okoz például annak eldöntése, hogy a családi vagy más interakciós rendszeren belül mi legyen a fókusz, melyek legyenek a legfontosabb pontok, mi az, ami egyáltalán vizsgálható. A kutatás koncentrálhat például a teljes családi szisztémára, a generációk közötti kapcsolatokra, a házastársi interakciókra stb. Legalább ennyire bonyolult kérdés annak eldöntése is, hogy a családokat természetes környezetükben tanulmányozzuk-e, vagy laboratóriumi körülmények között. A következőkben e szemléleti keretben mutatunk be néhány fontos módszertani szempontot.