Pár- és családi kapcsolatok vizsgálata -=- 1. fejezet: Az interakciókutatás kérdései

Áttekintő közelítésünk célja a pár- és családdiagnosztikai családvizsgáló módszerek rendszerbe foglalása, elméleti keretekbe helyezése és értékelése. Olyan perspektíva nyitására vállalkozunk, melyen át a rendszerszemlélet bázisán, de irányzatok és iskolák feletti, releváns, átfogó, távlatos dimenziók mentén helyezhetjük el a vizsgáló-eljárásokat.

A pár- és családdiagnosztika módszertana - akár a kutatást, akár a gyakorlatot szolgálja - egyidős a rendszerelméleti paradigma által generált forradalmi nézőpontváltozással, melyből a 20. század hatvanas éveiben a pár- és családterápiás rendszerek kibontakoztak és gyors fejlődésnek indultak. Olyannyira, hogy a természetes életközösségek és kapcsolatok kutatása a nyolcvanas évekre a kutatók jelentős részét is kicsalogatta a laboratóriumok világából, a mesterségesen létrehozott kapcsolatok és - viselkedés kutatása felől a való élet természetes színterére (Urbán R., 1998). Az egymás számára érzelmi jelentéssel bíró személyek (párok, családok, testvérek, barátok) vizsgálati lehetőségeit és "diagnosztikai" eszköztárát túlnyomóan mégis a klinikai elméletalkotásnak, gyakorlatnak és az esetmunkákból származó tapasztalatoknak köszönhetjük, melyek viszont irányzatok, elméleti koncepciók és terápiás iskolák szerint jelentős különbségeket mutatnak.

A kapcsolatok szociális szerveződésének összetettsége, a jelenségkör bonyolultsága, a mérendő változók sokfélesége is magyarázza, hogy a kutatások és gyakorlati megközelítések különféle értelmezési keretben folyhatnak. Ezeket a kutató vagy terapeuta szakember elméleti irányultsága, érdeklődése, "iskolázottsága" határozza meg. Az "iskola" a módszertani preferenciákat is bejósolhatóvá, érthetővé teszi.

A rendszerszemléletnek a családra vonatkoztatható téziseiben létezik mégis olyan szakmai konszenzus, amelyből kiindulhatunk, noha a családintervenciós (terápiás) területen nem született mindezidáig átfogó, integratív (iskolák feletti) elmélet.

Walsh (1982) hét tézisben foglalta össze a család (terápia) rendszerszemléletét:

Ezek a tézisek az interperszonális valóságot magas absztrakciós szintű fogalmakba sűrítik, a megközelítésmód eszmerendszerét (paradigma) képviselik (Buda, 2002). Ehhez képest az intervenciós elméletek sokféleségével találkozhatunk. Gurman és Kniskern (1981) pl. 1.) pszichoanalitikus és tárgykapcsolat-elméleti; 2.) intergenerációs; 3.) rendszerelméleti; 4.) viselkedésterápiás és 5.) speciális területi (kapcsolatfejlesztés, válási tanácsadás stb) megközelítésmódokat különít el, melyekbe többféle "iskola" tartozik. A sokféle, érvényesnek elfogadott osztályozás ismertetése nem célunk, elméletek és iskolák szintjén pedig még nem született integratív, átfogó nézetrendszer. Az intervenciós elméletek rendszereiről bőséggel tájékoztat a magyar nyelven Kurimay Tamás szerkesztésében készült távoktatási tankönyv (Kurimay, 2004).

A tápláló szellemi gyökerek szempontjából azonban egyes pszichológiai irányzatok, társaslélektani és kommunikációpszichológiai modellek is jelentős szerepet töltöttek be a családterápiás elméletképzésben. Ilyen pl. a szociálpszichológia szimbolikus interakcionalista irányzata (különös tekintettel az interperszonális szituációk közmegegyezéses és szimbolikus meghatározásának elméletére), továbbá ilyen a családszociológia "családi ciklusmodellje" (a normatív fejlődés folyamata és szakaszai a párkapcsolat kezdeti szakaszától a végfázisig). Sőt, a családi adaptáció és problémamegoldás klinikai lélektani elmélete is beépült a családterápiás elméletek rendszerébe (Buda, 2002).

A párra és családra - mint rendszerre - valamint az interakcionalitásra vonatkozó, alapvetően azonos felfogás ellenére a jellegzetes irányzati és megközelítésbeli eltérések csak a 21. századfordulóra tudtak olyan teoretikus konszenzusra találni, melyben - iskolák felett átívelő egyetértéssel - releváns dimenziókban ragadható meg a párok/családok bonyolult életvalósága (Davidson et all, 2003). A dimenziók - mint egymást kiegészítő távlatok 1/ strukturális , 2/ történeti , 3/ fejlődéslélektani , és 4/ folyamatvonatkozású megközelítési irányokat nyitnak meg. Bennük minden elméleti modell (noha eltérő hangsúlyokkal) részesedik, együttesen pedig több szempontú és átfogó megközelítést tesznek lehetővé.

Tárgyalásunk során jelenünk hatásaitól, a "digitális kapitalizmus" által előidézett korszellem- és mentalitás változásoktól sem tekinthetünk el. Ezek az emberkép és normalitáskritériumok módosítását idézték elő. Az idő felgyorsulása, a centralizáció, globalizáció és "értékrobbanás" a személyiségre, az együttélési módokra és életvitelre is kifejti hatását (Sparrer, 2001). Az életvezetés mintáját multiverzális értékek határozzák meg, nem pedig egyetlen, esetleg néhány vonatkoztatási csoport vagy réteg szokásai, tevékenységbeli beidegződései. A telekommunikáció érték- és mértékadó szerepe is megnövekedett (Kelemen, 2003). A megkövetelt új emberkép normája a "rugalmas ember" öt, alábbi tulajdonságát véli egészség-mércének: gyors, változásokhoz rugalmasan igazodó, kötődésmentes, saját múltjáról is könnyedén leválni tudó, "patent alkalmazkodású" (Glatz, 2001). Ez az ideál egyre messzebb kerül az egészségpszichológiai és terápiás szemlélet(ek)ben egységesen optimálisnak tekintett emberképtől.

Az össztársadalmi "kikényszerített" emberideálhoz képest a személyközpontú megközelítések és a pszichoterápiák "egészséges embere" a kötődni-elköteleződni tudó, kapcsolataihoz ragaszkodó, múltját értékelő, azt megőrző, öntudatos, megküzdésre képes, integrált személyiség. Ennek elérésére törekszünk. A korszellem normaemberképe és a lelkileg optimális közt tehát egyre növekvő szakadék tátong.

A klinikai diagnosztika sem lehet független a korszellemtől, sem pedig az uralkodó tudományos szemlélettől. Értékmentes sem lehet. Ezt tükrözi pl. a pszichiátriai nozológiai rendszerek változása. A DSM első 1952-es kiadása még Adolf Meyer mentálhigiénés mozgalmi szellemiségét hordozta. Betegség-kategóriáinak kialakításában a pszichoanalízis és a szociálpszichiátria is jelentős szerepet játszott. A hatvanas években viszont a pszichiátriában Karl Menninger a diagnosztikai osztályozást nem is tekintette elsődleges fontosságúnak. Azzal érvelt, hogy a klinikai területek és etiológiai faktorok közt nem állapítható meg speciális kapcsolat és a pszichiátriában diagnosztikai érvényű biológiai tesztek sincsenek (Kelemen, 2003). A DSM 1994-ben kiadott IV. változata ezzel szemben viszont már a biológiai pszichiátria gondolkodásmódját tükrözi, erőteljes esszencialista szemlélettel és a medicinális gondolkodásmódhoz, beavatkozási technikákhoz, "kezelésekhez" hasonulási törekvésekkel. Az esszencializmus, mely az ontológiát kiküszöböli, a betegségért "felelős" tényezőt állapít meg. A lényegit, a kórokozót a biológiai (pl. molekuláris, neurotranszmissziós, stb.) szférában felfedezve megnyugtató diagnosztikus konklúziót kínál, kizárva a minden emberben meglévő abnormalitás-potenciál elismerését. A betegség lényegileg (esszenciálisan) más (Young, 1999). Ez az elsőrendű kibernetika működésén alapuló elgondolás: a dolog (betegség) önmagában való, a szakember "kezeli" a betegséget, a változás kívülről vezérelt és előre megjósolható. A másodrendű kibernetika, mely a rendszerszemléletben gyökerezik, a dolgot (rendellenes viselkedést, betegséget) ezzel szemben egy "teljesség" adott kontextusra vonatkozó részének tekinti. A zavar-hordozó személlyel foglalkozik és annak a megértését kívánja elősegíteni, hogy a kívülről bejósolhatatlan változás kulcsa az egyénen belül van.

A pszichiátriai és pszichoterápiás szemléleti különbségek teszik érthetővé pl. a GARF skálának, a DSM IV. negyedik (Pszichoszociális problémák) tengelyébe integrálható kapcsolatbecslő eljárásnak a viszontagságait is. Az ötödik (a személy átfogó működésének becslésére szolgáló) tengelyen bevezetett GAF (Global Assessment Functioning) skála mintájára ugyanis egy szakértő testület (Committee on the Family of the Gray for Advancement of Psychiatry) az USA-ban már 1986-ban megkezdte a DSM rendszer hiányosságaként felrótt "kapcsolati tényezők diagnosztikus mérési módszerének" kidolgozását. A Wynne-féle "jól funkcionáló és diszfunkcionális kapcsolat" fogalom felhasználásával egy három dimenzióban (problémamegoldás, családrendszer-működés és érzelmi klíma) becslő 100 pontos skálát fejlesztettek ki azzal a kettős céllal, hogy 1) legyen a módszer elegendően objektív, egyaránt megbízható mérőeszközt szolgáltatva a kutatók és családterapeuták számára, hogy egyetértő nyelven és módon becsüljék fel a páciens interperszonális kapcsolati relációit és 2) legyen beültethető a DSM IV. negyedik ("pszichoszociális problémák") tengelyére, ezáltal váljék a pszichiátriai diagnózisalkotás szerves részévé. Noha a GARF (Global Assessment of Relational Functioning) skálát az Amerikai Pszichiátriai Társaság elfogadta, a negyedik tengelybe integrálását általánosabb szakmai konszenzus híján sem sikerült elérni. Ennek ellenére az USA pszichiátriai diagnosztikai gyakorlatában 1994 (a DSM IV. rendszer bevezetése) óta egyre inkább terjed, mivel nem csupán a családi funkcionálás módját ill. a diszfunkcionalitás mikéntjét méri, hanem a rendellenességek mellett a pozitív családépítő tartalék-erőket, potenciálokat is felbecsüli. A skálát könnyű a klinikai rutinvizsgálatba beiktatni. A skála lelkét alkotó becslési szempontrendszert a Beavers-féle modell és az Epstein "McMaster család modell" teoretikus rendszerének kombinációja alkotja. Cierpka (2003) német családterapeuta szerint a skála azért nem érhette el a GAF-hoz hasonló népszerűséget, mert "dinamikai szemlélete" nem illeszkedik a DSM IV. által megkívánt "medikális" gondolkodásmódhoz. Mindazonáltal 1994-től a német nyelvterületen is bevezették és standardizálták (Cierpka és Stasch, 2003). Használata pedig gyorsan terjed.

A pszichodiagnosztika meglepő tényekkel állít szembe a korszellem normaemberének változásával összefüggésben is.

Példaértékűen említhetjük erre, hogy a Beckman és Richter, valamint a Brähler házaspár, által 1993-ban kidolgozott, a párkapcsolatok vizsgálatát szolgáló, Európában gyorsan elterjedő Giessen-teszt tíz éves reteszt-kontrollja során az egykori "normáltípusok" jelentős eltéréseket mutattak. Egyes, a teszttel mérhető, jellegzetes kapcsolattípusokat ma már nem lehet igazolni. Kubinger és munkatársai (2003) tíz év távlatában a két vizsgálat eltérő eredményeit az eltelt időszak jelentős társadalompolitikai, szociális és családszerkezeti változásaival magyarázzák, melyek leképződnek és kifejezésre jutnak a pár (és személyiség) profilok változásában is. Erre alapozva a tesztológia számára a 7-8 évenként szükséges újravizsgálást és normálást (standardizálást) javasolják. Player (2003), a vierseni német gyermek-, pár- és családterapeuta pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az utóbbi évtizedben jellegzetes arculatú családpatológia figyelhető meg: a szülői szerepek hiányosságai, a szülő tehetetlensége, segélytelenség-érzései, főként a kooperációveszteség és a felelősségvállalás képtelenség. Ezek gyakorta a gyermek tüneteiben képződnek le, olyan reflexív kapcsolatmintában, amely leginkább a kommunikációban jut kifejezésre. A gyermek tünete mintegy kísérletnek tekinthető a szülői tehetetlenség leküzdésére. Az időhiány, a kapcsolathiány és a szülő külső (munkahelyi) felelősségvállalási nyomása tehát pszichopatogénné súlyosbodhat.

A szakmai nézőpont sajátos változásaként érzékelhetjük azt a tényt is, hogy napjainkban az igényes tesztológia csak azokat az eljárásokat "jegyzi", amelyek a pár vagy család egészéről - mint rendszerről - tudnak érvényes információkkal szolgálni. Cierpka már 1998-ban megállapította: sok diagnosztikai eszköz létezik, amely a párt alkotó egyének felől vagy a család alrendszerei (esetleg egyedei) szempontjából képes láttatni a helyzetet, miközben magáról az egészleges rendszerről nem tud nyilatkozni. Csak azokat az eljárásokat tekinthetjük pár- és családdiagnosztikai értékűnek, amelyek a vizsgált magasabb rendszeregységekre irányulnak és erről a rendszergondolkodás nyelvén adnak információkat. Nem meglepő ez az álláspont. Schacht és Strupp 1984-ben fogalmazták meg az un. Problem-treatment-outcome kongruencia elvét, mely a klinikai problémák jellemzésének, mérésének, a terápiás folyamatbeli változásnak és kimenetelnek a konceptualizálására vonatkozó izomorfizmus, illetve kongruencia követelménye. A szakembernek következetesen maradnia kell a választott elméleti rendszer fogalomtárának, szakmai nyelvének használatában ahhoz, hogy szakmai konszenzust remélhessünk. A pár és család tekintetében az interakcionizmus és rendszerszemlélet kínálja a közös platformot.

A változó szakmai optika és gondolkodásmód valamint kor(szak) specifikusan változó emberkép, családműködés és "norma-ember" tükrében még inkább fontosnak kell ítélnünk a konszenzus elérését a(z egyéni /pár/ család és közösségi) pszichodiagnosztikai lehetőségek (szükségességek) terén. Ezt szolgálja a pár- és családrendszer elméletileg megalapozott, főbb vizsgálati irányaira vonatkozó áttekintésünk.

A pár- és családrendszer vizsgálatának dimenziói