Az interjú helye a pár/családdiagnosztikában

A pár és/vagy család megismerésének szükségszerű alapeszköze az interjú. Az a rendeltetése, hogy releváns adatokat és megbízható válaszokat szolgáltasson a klinikus vagy kutató kérdésfeltevésére és lehetővé tegye a pár/család önbemutatását, valamint - intervenciós cél esetén - a szövetségre lépő segítő kapcsolat kialakítását. A kérdésfeltevés lehet elsődlegesen diagnosztikai (szelekciós stratégia), de a klinikai gyakorlatban a megismerés útja egyszersmind a segítő, korrekciós ill. terápiás lehetőségek keresését, sőt a "beavatkozás" megkezdését is jelenti (modifikációs stratégia) (Cierpka, 1988). A kutatás kérdései kevésbé átfogóak, inkább célzottak, gyakorta terápiás folyamat- vagy hatáselemzésre irányulhatnak (evaluáció).

Az a hat fő módszertani lehetőség, mely a megismerést szolgálja, határozott elméleti keretekbe illeszkedik (a módszertan sem semleges!), eképp még a kérdezés módja is különbözhet. A rendszerszemléletű interjúzás nem a lineáris kérdezést, hanem a beavatkozó interjúzást preferálja. A cirkuláris, reflexív, stratégiás, jövőre irányuló kérdések egyszersmind intervencióként is szolgálnak.

A megismerő utak hat fő csoportba sorolhatók:

(1) interjúmódszerek,

(2) megfigyelési és becslő eljárások,

(3) a laboratóriumi vagy természetes helyzetekben történő információszerzés,

(4) a közvetett, kérdőíves (önkitöltős) tájékozódás,

(5) a félig vagy teljesen struktúrált (feladatadó vagy kérdésfeltevő) interjúk,

(6) a (szituáció)-struktúráló projektív technikák (szobor, báb, rajz, színház, szceno-, dramatikus technikák, szociometria stb.) és projektív tesztek (pl. Közös Rorschach Vizsgálat) megannyi megismerő utat nyitnak a szakember számára.

A feltáró diagnosztikai módszerek többsége - különösen a projektív technikák - gyakran részeivé válnak a pár- és családterápiának. Eszközbeli lehetőségeikről Scherman és Fredman - magyar nyelven is érthető - könyve bőséges tájékoztatást kínál (1989).

A pár, még inkább a család vonatkozásában az interjúnak az a rendeltetése, hogy

•  meghatározza az együttélők életciklus szakaszait, és az ebből adódó kihívásokat,

•  ismertté tegye az interakciók azon probléma-területeit, amelyek beavatkozást kívánnak,

•  feltárja a gyermeki fejlődés veszélyeztetett zónáit, melyeket olyan családi befolyások fenyegetnek, mint pl. a kommunikációs zavarok, a hiányos szerepminták, stb.,

•  hipotéziseket állítson fel a pár ill. a szülők együttélési problémáira, esetleg pszichopatológiájára vonatkozóan,

•  kipuhatolja, vannak-e más veszélyeztetett családtagok is, és

•  megállapítsa vajon a család hozzájárul-e a gyermek zavaraihoz, vagy képes-e azokat ellensúlyozni, végül

•  megtervezze a beavatkozás legígéretesebb módját.

A pár/családvizsgálatok fő dimenziói

A diagnosztika dimenzióiként távlatnyitó megközelítési irányokat mutatunk be. Noha azokat a jelentős elméleti modelleket is felvázoljuk, amelyek elősegítették e dimenzió(k) jelentőségének felismerését és feltárását, sőt kidolgozott (valid, megbízható) módszerekkel is szolgálják a megismerést, nem célunk a családterápiás irányzatok rendszerbe foglalt, teljes ismertetése. Ezt a magyar családterápiás kiadványokban fellelhetjük (ld. függelék: áttekintő irodalomjegyzék). Kiemelésünkben azok az "iskolák" szerepelnek, amelyekhez pár/családdiagnosztikai szempontból jelentős eredmények fűződnek.

A pár/családdiagnosztika dimenziói, távlatnyitó megközelítési irányai a megismerés fő feladatainak feleltethetők meg. Vizsgáló eszközeinkkel meg kell ismernünk (1) a családstruktúrát, (2) fel kell tárnunk a családtörténetet, (3) meg kell határoznunk a családi életciklusból (is) következő fejlődési feladatokat és (4) a család életfolyamatának, működésmódjának jellegzetességeit. E négy dimenzió vonatkoztatási keretet is jelent, jelenségértelmezési támpontokat nyújt a (minél átfogóbb és elmélyültebb) megismeréshez.

A strukturális dimenzió

E dimenzió kulcsfogalmai : a családszerkezet, határok, alrendszerek, autonómia, távolság-közelség, szerepek, funkció-hierarchiák, kohézió és alkalmazkodóképesség. Azok a teóriák, amelyek fogalmi rendszerkeretül szolgálnak, az egyes szerkezeti összetevőket elméletspecifikusan hangsúlyozzák.

A strukturális irányzat (Minuchin és mtsai, 1967, Minuchin 1974) mindenekelőtt a családszerkezetet, a generációs határokat és a hierarchikus szerep-elrendeződéseket állítja a középpontba. A "kapcsolati zűrzavar" versus az elszigeteltség foka illetve az alkalmazkodási potenciál mértéke ad támpontokat a családi működés megértéséhez. A jól funkcionáló családokban világos tekintélyi vonalak és határozott határok vannak a szülők és gyermekek közt, így a szülők képesek elősegíteni a gyermekek tágabb szociális környezetben való alkalmazkodását. A kihelyezett antennákkal és folytonos egymást ellenőrzéssel élő család a szimatoló/kontrolláló viszonyulással a kuszaság diszfunkcionalis állapotában él. Az interakció-szegény és kapcsolathiányos családban "a hajók az éjszakában némán mennek el egymás mellett", ez az elszigeteltség állapota. E szélsőséges strukturában élő gyermek pszichoszomatikus problémákkal reagálhat, a felnőttek pedig magatartászavarokra esélyesek.

A családi rendszer alrendszerei (házaspár, szülők, és gyermek(ek), testvérek, nagyszülők, együttélő rokonság) egységeket alkotnak. Ezen egységek különböző síkjainak szabályozását, ellenőrzését, valamint a funkcionális differenciáció fenntartásához szükséges határokat hierarchikus struktúra jellemzi. A túl merev vagy túl diffúz határok funkciózavarokat eredményeznek az alrendszerek között, de a család és külső környezete viszonylatában is. A "kusza" család belső határai pl. diffúzak, ezáltal az alrendszerek közti mozgások kaotikusak, külső határai viszont merevek és ez akadályozza a kölcsönös kommunikációt a külső környezettel.

A Minuchin (1974) által konceptualizált (strukturális) családmodell operacionalizált, alapvető diagnosztikai eszköze a Perosa által 1981-ben kidolgozott "Structural Family Interaction Scale" (SFIS) kérdőív, mely a családi határokat diffúz versus merev kontinuum mentén helyezi el, valamint dolgozik a család stresszhez és konfliktusokhoz való alkalmazkodás dimenziójával is. A 85 tételből álló kérdőív 13 alskáláját is a strukturális terápia elméleti hátterén alakították ki, de a kritikák szerint (Cierpka, 1988) a skálák közül hiányzik az affektusok, affektív kapcsolatfelvétel és az értékek-normák dimenziója.

A családtagok egészséges individuációja, az autonóm személyiség kibontakozása szempontjából, a távolság és közelség szabályozásának viszonylatában vizsgálja a családi szerkezetet és működést Bowen (1978) modellje. Kérdéses, mennyire segíti elő a család az egyes családtagok ill. az együttélők - esetleg több nemzedék - egészséges autonóm fejlődését vagy éppen akadályát képezi-e a szelf differenciálódás folyamatának. Egy szülőpár "életfélelme" pl. elegendő ahhoz, hogy ennek elhárítására gyermeküket bevonják saját interakcióikba. Ez a " háromszögesítés " pl. arra kényszerítheti a gyermeket, hogy a szülők házasságának fenntartása érdekében feláldozza saját fejlődési igényeit.

A család strukturális dimenziója szempontjából, a kohézióra és alkalmazkodóképességre vonatkozóan Beavers (1977) valamint Olson (1993) "circumplex " modellje jelentős. Beavers rendszermodellje egy pszichiátriai elméletet kapcsol össze az általános, rendszerszemléletű irányulással (Beavers és Hampson, 1996). Modellje három előfeltevésen nyugszik: 1.) a családi funkciószintet egyféle folytonossággal lehet leginkább kifejezni, 2.) a családok feladatteljesítésének mérése a működésminőség fontos tényezője 3.) a családokra különböző működési stíluspreferencia jellemző: a centripetális (befelé irányuló) a családból erőt merítő felől a kiegyensúlyozotton át a centrifugális (kifelé irányuló), az érzelmeket és kielégülést a családon kívül kereső stílusig terjedő kontinuumon. Az alkalmazkodóképesség a centrifugális és centripetális erőaránnyal áll összefüggésben. Ez a modell szervesen illeszkedik a családterápia legfontosabb klinikai irányzataihoz, pl. a struktúrát és határokat hangsúlyozó Minuchin-féle, a Szelf differenciálódásra koncentráló boweni vagy az olsoni circumplex modellhez is.

David Olson családterapeuta-kutató szakember a családi kohézió főfogalmát emeli ki (Olson, 1996). A kohéziót folytonosságként jelöli meg, mely az elszigetelttől az elkülönültön és a kapcsolatban állón keresztül a szélsőségesen kuszáig terjed. Az alkalmazkodóképesség folytonossági íve a merev, a struktúrált, a rugalmas és a kaotikus tengelyen fejezhető ki. A két fő dimenzió, kohézió és alkalmazkodóképesség összekapcsolásával a családokat 16 típus szerint lehet osztályozni. A szélsőségek diszfunkcionalitással, a középső(bb) értékek jól funkcionáló, azaz megfelelőbb alkalmazkodóképességgel jellemezhetők.

A struktúracentrikus módszerek köréből kiemelkedik Olson (1993) fenti modellje és az arra épülő FACES (Family Adaptability and Cohesion Evaluation Scale) kérdőívcsoport. Olson a kohézió és az adaptibilitás 16 családtípusára vonatkozóan megfogalmazza az ezekre jellemző működési és strukturális sajátosságokat, továbbá kitér a családi életciklus (Carter és McGoldrich, 1989) hatására is. A FACES a pár vagy család valamennyi tagjával felvehető, eredményként szemlélteti a reálisnak tartott, illetve ideálisnak vélt közös "önképet", a családtagok egymásról való megítélésében megmutatkozó különbségeket. Az Olson-modellt az amerikai kultúrában széles körben alkalmazzák, klinikai csoportok esetén támpontot ad a terápia tervezéséhez, sine morbo pároknál pedig önismereti alap.

A FACES eredetileg 204 itemből állt. 103 a kohézióra, 101 az alkalmazkodásra irányult. A módosítások során a II-es rendszert már 30 itemre, a III-ast pedig 20 tételre redukálták. A II-essel történt a legtöbb vizsgálat és azt találták, hogy a kérdőív híven tükrözi a családi fejlődési fázisok jellegzetes vonásait. A családi rendszerekben a tagok más és más életciklusban eltérőn észlelik feladataikat, szerepeiket és ez a kérdőív alapján tipizálható is. A fiatal párok kohezívebbek, az adoleszcens gyermeket nevelő szülők kisebb kohézióval és nagyobb függetlenséggel jellemezhető családi életdinamikát tükröznek. A FACES II., III., és IV. valószínűleg a világszerte a leginkább elterjedt család-vizsgálati kérdőív. A FACES IV. pszichometrikus szempontból a legdifferenciáltabb. Tiesel (1994) az egészséges családi funkcionalitás mérésére kialakított két skálához (kiegyensúlyozott kohézió és kiegyensúlyozott rugalmasság) további négy "kiegyensúlyozatlanságot" mérő skálát dolgozott ki, a problémás családi funkcionalitás mérésére (széteső, egybefonódó, merev, kaotikus szerkezetek). A FACES IV. néven ismertté vált módszer részletes bemutatása jegyzetünk második részében található (9 és 10. fejezet). Saját munkánkban az elméleti háttér és a mérésmód leírása után rövid részben ismertetjük a FACES teszttel kapcsolatos saját kutatási adatainkat. Az itneterkulturális családkutatásnak ez a nemzetközi gyakorlatban elfogadott módszere lehetőséget ad a hazai vizsgálati minták már meglévő külföldi eredményekkel történő összevetésére. A nemzetközi együttműködésre maga a szerző tett javaslatot, amikor tesztjét rendelkezésünkre bocsátotta.

A strukturális irányzatokhoz rendelhető hozzá a Gering által kidolgozott "Családstruktúra-teszt" is (Familienstruktur-Test, Gering 2004), mely közvetlenül a klinikai gyakorlatból formálódott ki. A család hierarchikus struktúrájának és kiegyensúlyozott kohéziójának rendszerszemléletű alapelvére épül. A jól funkcionáló család határozott generációs határokkal is rendelkezik.

Ha a családtagok manuálisan bábúk térbeli elrendezésével családjukat megjelenítik (családábrázolás), majd ezt a felépítést módosítják a vizsgálatot végző személy instrukciói szerint, akkor a "háromdimenziós családrajzon" közvetlenül tükröződik az érzelmi közelség-távolság, a kapcsolat szorossága és hierarchia. Ezt a módszert tesztrepertoárunk harmadik részében közelebbről is bemutatjuk (3.1.).

A "struktúra-dimenzió" keretében kiemelhető főfogalmak, mint diagnosztikailag tisztázandó összetevők-sajátos kérdéskörökben ragadhatók meg, ezek a szakmai tájékozódás szellemi vezérfonalai lehetnek (Davidson et all, 2003).

A határokra és alrendszerekre vonatkozó legfontosabb kérdések

•  Milyen stabilak az alrendszerek és milyen összetételűek? Normálisak (pl. szülők) vagy patológikusak (pl. apa-gyermek koalíció)?

•  Vannak-e utalások határsértésre (pl. szexuális visszaélés, parentifikált (szülőszerepbe bevont) gyermek, nemzedékeken áthúzódó koalíciók? Bevonják-e a gyermeket a szülői konfliktusokba?

•  Vannak-e utalások hierarchikus szerveződésre? Kié a tekintély? Ki veti alá magát? Ki hozza meg a döntéseket, és hogyan érvényesítik azokat?

•  Komplementerek, önmagukban konzisztensek és átfogóak-e a családbeli szerepek, különösen a szülőké és a házaspáré?

•  Milyenek a tágabb családdal és a közösséggel kapcsolatos határok?

•  Milyenek a jelenlegi család és a korábbi családok tagjai közti határok?

A kohézióra irányuló főbb kérdések

•  Hogyan fejezik ki a családtagok az autonómiájukat?

•  Illojálisnak tekintik-e a saját igények kifejezésre juttatását a családdal szemben?

•  Lehetséges-e az önkifejezés anélkül, hogy ez megterhelné a családtagokat?

•  Mekkora és milyen jellegű a gondoskodás a családtagokról?

Alkalmazkodóképességre irányuló kérdéskör

•  Hogyan alkalmazkodnak a családi szerepek az előre látható és az előre nem látható fejlődési feladatokhoz?

•  Létezik-e a családban kölcsönös támogatás? Megtalálták-e a kreatív módját annak, hogy szembenézzenek a kihívásokkal?

•  Úgy látszik-e, hogy egyéni tünetek tartják fenn a család előnyben részesített interakciós mintáját?

•  Milyen mechanizmusok gondoskodnak arról, hogy a tünetek fennmaradjanak?