5.1.4. Kitekintés a komplexitáselmélet irányába; tudományfilozófiai megfontolások
A komplex rendszerek tanulmányozásának szemléleti keretét kínáló, számos alkalmazott területen (szervezetpszichológia, mesterséges intelligenciakutatás stb.) alkalmazott komplexitáselmélet több olyan megállapítást is tesz, melyek értelmében nélkülözhetetlenné válik olyan vizsgálati módszerek kidolgozása, melyek egy adott jelenség többszempontú tanulmányozására alkalmasak. Bailey (1996, Dent 2005), valamint Wolfram (2002, Dent, 2005) javaslata szerint a komplex rendszerek kutatásában jól használható a mintázatok azonosítása , mint módszer, mérlegelve egy adott szituáció kölcsönhatásait, részben kitekintéssel a longitudinális elrendezésekre, az időben megmutatkozó összefüggésekre. A korábbi részben már ismertetett narratív megközelítés hasonlóképpen jól illeszthető a komplex rendszerek elméleti kereteihez; illetve azonos értelemben bizonyulnak hasznos eszköznek, kiegészítő információforrásnak a projektív tesztek is. Napjainkban egyes tudományos megközelítések csak részben fogadják el ezeket a szubjektív elemeket is tartalmazó adatforrásokat; viszont ugyanezek komplex kutatási megközelítésben akár még szerephez is juthatnak, feltéve, hogy ismerjük lehetőségeiket és korlátaikat. A tudományos dilemmák részleges feloldását Griffin (2003) nyomán éppen ebben a lehetőségben látjuk, az empirikus vs. hermeneutikus módszerek kontinuum szemléletét elfogadva. Az "együttes konstruálási folyamat kiegészítve projektív teszttel" gondolatnak részben transzperszonális gyökerei vannak; Ken Wilber ugyanis alapvető, a tudomány számára irányadó megállapításokat tett arról, hogy az általa megkülönböztetett bal felső (egyéni-belső) kvadráns tanulmányozásában összesen kétféle pszichológiai módszer jöhet szóba. A szerző így fogalmaz: "Nincs más mód arra, hogy az agyélettan kutatója vagy bárki más megtudja, hogy mit gondolok, csak az, hogy megkérdezi tőlem, beszél hozzám, szóba elegyedik velem", "A beszélgetésen, a párbeszéden, az értelmezésen kívül nincs más mód arra, hogy a belsőmbe férkőzzél; márpedig lehet, hogy félrevezetlek, hogy mélységesen eltorzítom vagy eltagadom az igazságot - egyszóval hazudok. (Wilber, 2003, 96. és 118. oldal) 1 A filozófus Dent (2005) ehhez kapcsolódva a retrospektív interpretáció problémáját is említi - mely esetben nincs szó szándékos jelentéstorzításról, egyszerűen csak arról, hogy az utólagos beszámolókból hiányzik az "énesség", a spontaneitás, a tudattalan mozgatóerők hiteles visszaadása. Mégis, Dent (2005) optimistán fogalmaz a kutatás lehetőségeivel kapcsolatban. Elfogadja Wilber azon meglátását, hogy "az én nyelve szól a mélységről és a jelentésről", és ezt azzal egészíti ki, hogy érdemes projektív teszteket használni azon személyiségrétegek felderítésére, amelyek az énbeszámolókban nem nyilvánulnak meg. Példaként a TAT-ot említi, amely képeire a személy számos értelmezési lehetőséggel reagálhat. Strukturálatlan helyzetekben egy-egy egyén csak belső, "genuin" lehetőségeire támaszkodhat - tudatos és tudattalan személyiségrétegeit egyaránt megmozgatva. Összességében tehát az egyén világát leíró adatforrások több szintje különböztethető meg, melyek közül egy vagy egyszerre több is hiteles képet adhat. A KRV-hez vezető harmadik filozófiai támpont az interakciókutatást érinti. Dent, a komplexitáselmélet kapcsán megfogalmazza: egyre több kutatásban és szemléletben szerepet kap a változók kölcsönhatása, interakciója, mégpedig "oly módon, hogy a kauzalitás hagyományos modelljei egyszerűen értelmezhetetlenek", nem különíthetők el függő és független változók. Ebben a helyzetben a szerző elemzési egységként egy-egy szekvenciát, együttjárást, viselkedési mintát ragad meg . Modellje öt elemet tartalmaz: X, mint ok, Y hatást kelt, miközben A tényező váltja ki X okot, és B tényezőben manifesztálódik Y, mint hatás. A modellt kiegészíti a szociális kontextus (E) ismerete, valamint a T (idő) változó. Tehát: legalábbis hat elemet kell ismernünk, hogy alaposabban megérthessünk egy interakciót. Az interakciók szekvenciájának elemzése - mint ezt a legújabb családkutatásokból is látjuk - igen hasznos lehet a komplex rendszerek (például párkapcsolati, családi interakciók és ezekkel összefüggő patológiák) tanulmányozásában. Példaként Dent egy olyan esetet mutat be, melyben egy vezető (A) arra kéri beosztottait, hogy túlórázzanak (X), azzal az elvárással, hogy a beosztottak (B) produktivitása fokozódjon (Y). Egy klasszikus vizsgálati modell kevés figyelmet szentel az A, B, E, és T tényezőknek, azaz csak az X-re és Y-ra szűkíti le a folyamatot. A komplexitáselméletben viszont - hangsúlyozza Dent - fontos volna olyan modellek felállítása, amelyek pontosabban meg tudják határozni a változók összekapcsolódását, s ily módon elvezethetnek a szociális jelenségek jobb megértéséhez. Visszatérve a példára: önmagában attól, hogy a főnök ezt várja, távolról sem biztos, hogy valaki fokozni is fogja a produktivitását. A kutatási problémák korszerű megközelítése szempontjából Dent (2005) rendkívül lényegesnek véli a morális és önismereti kérdések érintését is; azzal a feltételezéssel élve, hogy a kognitív és a morális fejlődés szintje összekapcsolódik, és a kutatási problémák komplexitásának átlátása lényegében a személyiségfejlődés korlátaival mutat rokonságot. Kohlberg és Hersh (2001) nyomán utal rá, hogy a morális fejlődés negyedik és ötödik szintje közt drámai fejlődési ugrás következik be, annak ellenére van így, hogy az amerikai népesség csak mintegy 9 százaléka érkezik el az ötödik szintre. Talán éppen ez teszi ennyire nehezen megközelíthetővé a családi interakciók rendszerszemléletében és az analitikus szemléletben egyaránt hangsúlyosan megjelenő problémákat: a kutatónak szembesülnie kell azzal, "ki ő, honnan jött, és mit akar a tudománytól", el kell mélyednie a mélylélektanban, saját környezetében, megtapasztalásán keresztül is tanulmányoznia kell az interakciódinamikát. A kutatási problémák és a komplex rendszerek multidiszciplináris, integratív tanulmányozása, és a kutatói hozzáállás tehát részben erkölcsi és önfejlesztési kérdés. (Szerencsés módon - véli Dent (2005) - az ötödik morális szintről tudomásunk és reményeink szerint már nem következhet be korábbi morális szintre való regresszió. ) A rendszerszemlélet egyik aktuális problémájaként Dent (2005) említi azt a gondolatot, amely részben visszavezethető a Palo Alto-i pszichológiai iskola egyik alapproblémájára: a paradox helyzetek dinamikáját. A komplexitáselmélet visszatér a rendszerszemléletben kibontakozó paradoxon kérdéséhez, feltételezve, hogy a paradox, ellentmondásos helyzetek megértése egyre fontosabb, sokszor gyakorlati kérdéssé válik. Regine és Lewin (2000) megfogalmazása szerint például a paradoxonok "olyan feszültséget teremtenek, melyekből a későbbiekben kreatív megoldások születhetnek - ami kifejezetten érvényes például a vezető-beosztott kapcsolatra. Interakciós paradoxonokat írt le Handy (1994), valamint Farson (1996) is. Delany novellájára hivatkozva, Dent (2005) megfogalmazza: a multiplex, érett személyiség képes egy adott probléma több oldalról való megközelítésére, az ellentmondások megértésére és elviselésére; nem zavarodik meg az inkonzisztencia hatására, ugyanakkor a változékony, koherens "folyamból" egy egységes, komplex egészet képes ötvözni. Az éretlen, fejlesztésre szoruló rendszereknél viszont a paradoxonnak ezzel ellentétes, romboló hatása is lehet. Mindezzel tehát számolni kell a kommunikációkutatások végzése során. Dent (2005) megállapításait a KRV-re vonatkoztatva, nyilvánvalóvá válik, miért nehéz e módszer - s ezen belül például az integrált jelölési rendszer - szakirodalmi megalapozása. Egyúttal azonban, nyilvánvalóvá válnak a módszerben rejlő értékek is, melyeket a szerzők, saját nézetük szerint, az alábbiakban összegeznek:
Lábjegyzet: 1 Jelen szerző mindezt azzal egészíti ki, hogy a kommunikáció egyik szintjén hazudhatunk, míg a másikon egyúttal igazat mondhatunk. |
| << Előző oldal |