5.3.

A Közös Rorschach Vizsgálat hazai alkalmazásának története

Mirnics Zsuzsanna, Bagdy Emőke

A Közös Rorschach Vizsgálat (KRV) hazai adaptációja során a kezdeti kutatások bázisa az OIE Klinikai Pszichológiai Laboratóriuma volt Bagdy Emőke vezetésével; valamint a munkába bekapcsolódott a Kossuth Lajos Tudományegyetem (Debrecen) Pszichológiai Intézetének több munkatársa is. Az adaptáció kezdetén a műhely legfontosabb tagjai Bakó Tihamér, Kóta Hedvig, Salgó Ferenc, Erdélyi Ildikó és Safir Erika voltak. A későbbiekben a fiatalabb nemzedék tagjai is csatlakoztak az OPNI-ban zajló tevékenységhez: az ifjú klinikai pszichológusok közül Szili Ilona, Endreffy Júlia, Sasvári Rita, Sáray Tímea, Kovács Dénes, Meleg Orsolya, kutatási téren pedig Mirnics Zsuzsanna adta egyre fokozottabb hozzájárulását a munkához. Külső munkatársakként a módszer felkeltette külső intézmények részéről Kádár Gabriella (SZTE-JGYTFK) Hatvani Andrea (EKTF Eger) Oláh Erika, Zolnai Erika, Deckner Edit, Boján Brigitta (Debreceni Egyetem), és mások érdeklődését is.

A módszer kipróbálása az 1987-es évhez kötődik, amikor Ruskó György szakdolgozatában egy nevelési tanácsadóban, tíz családdal alkalmazta az eljárást, gazdag információkhoz jutva, ugyanakkor kétségeit fogalmazva meg a Willi-féle elemzési mód alkalmazhatóságával kapcsolatban. A szerző javaslatot tett az interaktív lépések Willi által leírt, adaptálni szándékozott rendszerének módosítására, abból kiindulva, hogy a KRV-nek magyar mintán konfliktusprovokáló hatása volt, és ez a Willi-féle rendszerben nem domborodott ki kellőképpen. Szükségessé vált továbbá a magatartáselemzés és az élményelemzés különválasztása is.

A magyar jelölési rendszert elsőként Bagdy Emőke és munkatársai dolgozták ki. Az előzetes munkafázisról Kaszás (1988, in Bagdy, Oláh és Zolnai, 2002) tudósított munkájában. Negyven párból képzett mintájában 20 sine morbo és 20 "hisztériás" (azaz egy szomatoform zavarban szenvedő családtaggal élő) pár kommunikációjának eltéréseit vizsgálta, és sajátságos, játszmaszerű kommunikációs eltérésekre hívta fel a figyelmet a jellegzetes lépésszekvenciák leíró elemzésével. A megítélők közti megbízhatóságot a magyar interaktometriai rendszer esetében megfelelőnek találta.

Másrészt a konverziós betegek és partnereik karakterisztikus "hisztériás játszmájának", s a teszt erre vonatkozó prediktív validitásának felderítése valószínűsítette, hogy a pszichikus zavar más formáiban is fellelhetők specifikus interaktometriai jellemzők. Kezdetét vette tehát a klinikai minták szisztematikus vizsgálata. A későbbiekben a magyar szerzők számos patológia által érintett csoport eredményeit elemezték. Bakó (2002) a szuicid párkapcsolati dinamika hermeneutikus jellegű, élmény-elemzését végezte el; Varga, Mirnics és Kovács (megjelenés alatt) pedig interakciós jegyek csoportjai szerint jellemzett egy nagyobb szuicid mintát. Már a korai tanulmányok felhívták rá a figyelmet, hogy nem csak az interakciójegyek, de a kommunikációban megjelenő tartalmi jegyek (pl. szimbolikus értelmezés szintjén) is informatívak lehetnek a szuicid veszélyeztetettség szempontjából; főként azt tekintetbe véve, hogy a közvetlen szuicid veszély megszűnése után a páciens azonos párkapcsolati kontextusba kerül vissza, mint azt megelőzően. Varga, Mirnics és Kovács (2006) eredményei szerint továbbá szuicid páciensek családi interakcióiban nemi eltérések fedezhetők fel, elsősorban az aktivitás és az affiliáció tekintetében. Kontroll párokhoz képest, a szuicid pároknál hangsúlyosabb a passzív és passzív emocionális kommunikáció, szembetűnőek a problémamegoldási hiányosságok. A férfipáciensek lépésképtelenségüket, tehetetlenségüket juttatják kifejezésre, a nőpácienseknél pedig kontrollálatlan érzelmek jelennek meg. A következtetések szerint a nehezített kommunikáció és konfliktuskezelés, valamint a csekély empátia kapcsolatba hozható e páciensek és partnereik kötődési problémáival.

A szuicid kutatásokból a KRV klinikai érvényességéről is születtek adatok: Bakó a jelölő párokat arra kérte, "vakon" (információ hiányában) becsüljék meg, "találják ki" a veszélyeztetett családtag személyét. Az érintett fél az interakciós jellemzők alapján való azonosítása hat szakembernél 40 vizsgálati személy tesztanyaga alapján szumma 92 %-os találati biztonsággal történt meg,

A későbbiekben alkoholbetegekkel történtek vizsgálatok (Bányai és Szili 2002, Sárai, 2002). Bányai és Szili analitikus értelmezésben, a jegyzőkönyvek különös momentumára hívta fel a figyelmet: az alkoholbetegek a kapcsolatból való "kimenekülésüket" a KRV helyzetben a vizsgálat vezetője felé való gyakori "kiszólással" érzékeltetik. A hétköznapi életben a "kifelé kommunikálás" célpontja nem más, mint maga a szer, amely a kapcsolat pótléka lehet. Sárai (2002) megerősítette, hogy az alkoholfüggők - elsősorban olyan kontextusokban, ahol mindkét fél beteg - rendkívül erős versengést, vetélkedést, indirekt akadályozást, és hangsúlyos egocentrikus kommunikációt árulnak el magukról. Mi több, a szerző szerint a Berne-féle elmélet értelmében felmerül bizonyos játszmaszerű lépéskombinációk előfordulásának valószínűsége is ("üldöző", "megmentő", "balek"). Feltételezhető, hogy a jelzett interakciós minták már önmagukban is megalapozzák az alkoholfüggő "visszaesését".

Figyelemkeltő vizsgálati témát választott Nyitrai és Labancz (2006) a KRV-hez kapcsolódóan. A szerzők droghasználó fiatalok és édesanyjuk vizsgálata során számos (bár a kis mintaszám miatt még csak tendenciaszerűen megjelenő) összefüggést mutattak ki: Egyrészt, a szenvedélybeteg fiatalok és anyjuk viszonyában "mintha nem lettek volna határok": a gyerek kifejezett opponáló viselkedésére a szülő fokozott engedékenységgel reagált. A droghasználó serdülőknél számos agresszív tartalom projiciálódott, és megjelentek a "hatalom" kifejeződésének jelképei is, míg a szülőknél az élettelenítésre való utalásokat figyelték meg. Mindkét félnél nagy számban fordultak elő az oralitást, a parazitizmust vagy a kapaszkodást (stb.) kifejező tartalmak. A drog, tehát maga a szer tényleges projekciója csekély volt, de jellegzetes mintázatként a szülő részéről hangzott el az utalás, és a serdülő agresszív, hárító válasszal reagált.

A depressziósok és partnereik interakciós jegyeivel Varga és Szili (2002) valamint Szili (2002) foglalkoztak. Mindkét tanulmányban a Willi-féle nárcisztikus-szimbiotikus kollúzió jellegzetességeit vélték felfedezni, mellyel kapcsolatban leírják, hogy a behódolás, kudarckeresés, önalávetés számos mintázata jelentkezik - elsősorban a beteg oldaláról. Értékes kérdésnek mutatkozott a kollúziós minta eredetének vizsgálata: vajon ez maga a párkapcsolat, mint rendszer, vagy inkább a személyek jellemzője? Szili (2002) emellett a kommunikációs minták és a megküzdés különböző sajátosságait törekedett összekapcsolni, megvilágítva az alárendelődő lépésminták és az inadaptív megküzdési mutatók közti kapcsolatot.

Endreffy (2002) anorexia nervosában szenvedő serdülő lányok és édesanyjuk diádikus kommunikációs jellegzetességeit kutatta a Közös Rorschach vizsgálat útján. Eredményei számos igen fontos jelenségre hívták fel a figyelmet ebben a klinikai csoportban. Amellett, hogy az anorexiás jegyzőkönyvek egyfajta "lánydominanciát" jeleznek (az anya lépésképtelenségétől nem függetlenül), ismétlődő vezérmotívumonként köszön bennük vissza számos, interaktometriai szinten nem, szimbolikus szinten viszont annál inkább vizsgálható motívum: például az evés, a veszekedés, egyes szimbiotikus tartalmak, esetenként a szexualitás. Egyértelművé válik tehát, hogy a KRV nemcsak úgy működik, mint interakcióvizsgáló eljárás, hanem mint az interakció mélyebb szintjén megbúvó konfliktus tudattalan szintjeit bevillantó, azokról mélységi információt adó módszer. Szilvás és Bősze (2006) a későbbiekben szintén tartalomelemzést végzett az anorexiás diádok jegyzőkönyvein, és hasonló eredményekre jutott.

Endreffy munkáját folytatja 2005-ben Szili és György, akik bulimiás és anorexia nervosában szenvedő serdülők édesanyáikkal való kapcsolatát hasonlították össze. Eredményeik szerint a bulimiások anya-gyermek kapcsolatát az ellenségeskedés, az összhang hiánya jellemzi. Hasonló ellentét tapasztalható az anorexiások és édesanyjuk közt is, azzal a különbséggel, hogy a harc sokkal "csendesebb", inkább látens agresszióval jellemezhető. Analitikus értelmezésben mindkét - egyébként diszfunkcionális attitűdökkel társuló - kapcsolati forma a Mahler-féle szeparáció-individuációs szakasz sérülésére enged következtetni, ezen belül az anorexiások esetében éretlenebb személyiségstruktúráról, mélyebb sérülésről van szó. A bulimiások anya-gyermek kapcsolatának sérülését állapította meg Bősze (2006) is, aki szerint e diádoknál a táblákon projiciált negatív tartalmak, valamint a kommunikációs viselkedésben megnyilvánuló indulatok tanúi lehetünk, és láthatóan csökken a konstruktív, komplex együttgondolkodás valószínűsége is.

Berghammer és Geiger 1989 és 1993 között folytattak kutatásokat elhízott gyermekek családi interakcióival kapcsolatban. A Willi-féle értékelési rendszer felhasználásával tizenhárom családnál tettek megállapításokat az obesitas családi kapcsolatokban, kommunikációs és viszony-jellegzetességekben mutatkozó - interperszonális üzeneti és szabályozó - funkciójára vonatkozóan (Geiger és Berghammer, 1993). A "tudatelőttes" üzenettartalmak információ-értékének felhasználása érdekében a Rorschach testséma skálával (Fisher és Cleveland: penetrancia és barrier-válaszok) dolgoztak. Figyelemreméltó eredményük, hogy az elhízott gyermek trianguláris helyzetben a szülők közti villámhárító szerepét tölti be, pufferként "párnázza ki" a szülők közti feszültségmezőt; vagy kettőjük közt közvetítő harmadikként funkcionál. A szülők individuális személyiségjellemzői közt (az egyéni Rorschach vizsgálatban) szignifikánsan több oralitásra utaló és testsémazavar jegy látható; melyeket azonban a Közös Rorschach helyzet, az interakciós személyiségkép nem tükröz. A szerzők úgy vélik, hogy a hétköznapokban a lappangó szomatoform és testsémazavar a gyermek tünetképzésében manifesztálódhat.

A klinikum és a sine morbo populáció közt határterületet képvisel az a kutatás, amelyet Bakó és Kulcsár (2002, 2005) végzett medikálisan azonosítatlan okokból meddő párok mintáján. E kapcsolatok diszfunkcionalitása a jelölési rendszer nyomán nyilvánvaló volt: a Közös Rorschach megjelenítette a pár tagjainak érzelmi bizonytalanságát, a meddő nő a párja elfogadására való képtelenségét; az elkötelezettség vállalása előli meghátrálást tükröző passzív interakciós mintákat. A szerzők fontos metodikai továbblépésként végeztek tartalomelemzést a Rorschach táblák felszólító jellegének értelmezési keretrendszerében (Bakó és Kulcsár, 2005) Részletesen elemzik, hogy a két fél interakciójában a Jürg Willi-féle fallikus kollúziót lehet felfedezni: a felek számos esetben könnyen kerülnek gyermeki énállapotba, inkább "papás-mamást" játszanak, mintsem valódi felnőttként, valódi elkötelezettséget vállalnának. Fenti eredményeket erősíti meg és a konstruktivitás hiányát tapasztalja e párok interakciójában Fritzsche (2006) is.

A diszfunkcionális kapcsolatok további igen jellegzetes mintáját találjuk a válófélben levőknél. Deckner Edit (2002) kölcsönösen aktív akadályozó verbális és nonverbális kommunikációs formákat figyelt meg. Érthető módon, a válás előtt állók bizonytalan, indulatos, kritikus, lépésképtelen és egocentrikus kommunikációs mintákkal viszonyultak egymáshoz. (Mint a későbbiekben kiderült, jegyzőkönyveiknek nemcsak interakciós, hanem szimbolikus szintje is rendkívül informatív.) A kibontakozó krízis mélységében "vetekszik" az alkoholista házaspárok súlyos nézeteltéréseivel - erősítik meg Szabó, Darnyik és Márián (2006) eredményei hasonló csoportban. A válók egymás iránti kötődése negatív színezetű, ami az interakcióban folyamatos feszültséget generál, és a bírósági tárgyalások légkörét idézi vissza. Látható egyet nem értés alakul ki például a teljesítmény, a kapcsolatok és a szexualitás hívóingerét adó tábláknál.

A sine morbo mintára vonatkozóan 2002-ben Bagdy 194, magát testileg-lelkileg egészségesnek érző pár vizsgálati adatait összegezte, és hasonlította össze. A kutatás célja egyrészt a kiegyensúlyozott, jól funkcionáló párkapcsolat interakciós jellemzőinek felderítése volt; másrészt a közös jelentésadási folyamat zajlásának tipikus jegyeit is törekedett azonosítani a szerző. Az eredményekből kiemelhető, hogy a párkapcsolat összeszokási, "illeszkedési" konfliktusterhes fázisát túlvészelő, teherbíró szövetségben élő fiatalok rendkívül produktív és kölcsönösen asszertív kommunikációs mintákat használnak. A jól funkcionáló párkapcsolatok különleges esetét lelhetjük fel a házasulandók csoportjában, akik kevés interakciós lépéssel, egymást kölcsönösen és hangsúlyosan segítve jutnak közös döntésekig. A Közös Rorschachban kapcsolatuk az autonómia versus homonómia konfliktust idéző interakciós oszcillációt mutat. Az önállóságigény és együttműködési, igazodási szándék dinamikus változásai megfigyelhetők a verbális szinten, miközben a partnerek akkor is megerősítő nonverbális jelzéseket adnak egymásnak, amikor elképzeléseik védelmezése érdekében vitákba bonyolódnak. A "kapcsolatspecifikus" hívóinger-helyzetekben (I., II., VI., VIII., X. tábla) egyértelműen közösen kidolgozott produktumok jelennek meg, melyek jellegükben eltérnek az egyéni válaszoktól. Az "idősebb" házasok , Bagdy és Tóth (2002), valamint Portik-Bakai (2006) szerint egyaránt rövidebb interakciós szekvenciák útján, egyszerűsített formában jutnak döntésekre; utóbbi szerző viszont nem talált náluk eltérést affiliáció szempontjából a fiatalokhoz való viszonyításban.

Kádár (2005) serdülőkorú gyermekeket és szüleiket (50 családi triádot) vizsgált a KRV helyzetben, illetve a Davis-féle empátia skálával. Feltételezte, hogy az asszertivitás (saját javaslatok érvényesítése) és az empátia olyan fontos tulajdonságok, amelyek jellemzően meghatározhatják a KRV helyzet alakulását, illetve a felek konfliktusmegoldási módjainak sikerességét. Eredményei szerint az önérvényesítés és a pozitív kommunikáció mind intrapszichés, mind pedig interperszonális szinten pozitív kapcsolatban állt egymással. Az empátia és az önérvényesítés összefüggése ugyanakkor nem volt egyértelmű: például az alacsony szinten empatikus apáknak önérvényesítőbb gyermekeik voltak. Az asszertivitás kérdésköréhez további kiegészítést adott Mirnics (2005), aki hosszabb ideje együtt élő párok háromféle egyezkedési stílusát különböztette meg: egyik típusnál a nézőpontátvétel, a másiknál a jól definiált szerepviszonyok, a harmadiknál pedig a kölcsönös asszertivitás képezte a KRV helyzetben a feladatmegoldás alapját. A szerző feltételezte, hogy a kommunikációs eltérések hátterében a személyiségjegyeknek a párviszony szintjén való összjátéka, illetve a megküzdési különbségek állhatnak.

A párkapcsolati interakciók rövid, "finom" egységeinek empirikus elemzését végezve Papp Klára (2002) kimutatta, hogy a KRV helyzetben párjukhoz viszonyítva a nők aktívabbak, többet kérdeznek, valamint a kapcsolódás és a bizonytalanság jellemzi őket. A férfiak viszont kevesebbet kérdeznek, kevésbé értenek egyet, sokat magyaráznak, nem szeretnek alkudozni, és a döntésben fel tudják adni meghatározó pozíciójukat. Szabó Katalin (2002) hasonlóképpen az interakciók elemző tipizálását végezte el.

A nonverbális kommunikáció vizsgálatát Bagdy (2003) kezdeményezte a KRV kapcsán, de a téma élénk kutatásába Erdélyi Ildikó és munkacsoportja is intenzíven bekapcsolódott. Előbbi szerző kiemelte, hogy a KRV-ben a nő fizikai érintésigénye jelentősen hasonlít a férfi szemkontaktus igényéhez; az ekvivalens szükségletek eltérő csatornákon át jut(hat)nak kifejezésre. Erdélyi (2004) kategorizálta és megfigyeléssel (videoanyag) regisztrálta az implicit kapcsolati dimenzió egyes elemeit (autokontaktus, poszturális viselkedés, tekintés iránya). Megállapította, hogy az autokontaktus "önmagába kapaszkodás" feszültségfeloldó mozzanata önerősítő hatású. A szerző szociálpszichoanalitikus szemléletű és csoportdinamikai orientációjú megközelítése pszichodráma-csoportokban követhetővé tette az implicit kapcsolati tudás nonverbális kifejezéseinek áttekintését. A nonverbális kommunikációt érintő témakörben készült Csík és Tauzin TDK munkája (2005), mely a beszéd közbeni és -szüneti "köztes mosoly" ill. nevetés kategorizálásával (sok egyéb mellett) markánsan kimutatta a nevetés "kapcsolati ragasztószer" funkcióját.

Speciális élethelyzetet, első gyermeküket váró párokat vizsgált Kiss (2004) a terhesség kilencedik hónapjában, valamint a szülés utáni első három hónapban Közös Rorschach felvétel útján. Eredményei a szülés utáni időszakban a kommunikáció szintjén fokozott kooperativitásra és letisztult mintázatokra utaltak: feltehetően erősödik a nézőpontátvétel, az alkalmazkodás. A tartalmi elemzés egyes feszültségek, szorongások csökkenését érzékeltette (érzelmi érettség, anyaság), más területeken (szexualitás, jövőkép) viszont bizonytalanságok, konfliktusok bukkantak fel. A szülés előtti interakciókhoz képest csökkent a férfiak dominanciája (Kecskeméti, 2006).

Ahogy a diád triáddá lesz, a kommunikációs jegyek eszköztára egyre csak gazdagodik bizonyosodott meg a KRV munkacsoport más kutatásaiban. Bagdy Emőke és munkatársai 30 párnál vizsgálták meg a diádikus és triádikus (a gyermeket is bevonó) interakciók jellegét (Bagdy 2005), igazolva, hogy a triádikus kapcsolatban egy diád feltétlenül működik . Ez 2:1 arányú koalíciós szétválásban és a - 2:1 viszonyban -, játszmákban tud kifejezésre jutni. Optimális esetben a triád alcsoportja együttműködő pár is lehet - ha nem verseng és nem képez szimbiózist. A diádikus és a triádikus működés (Kis, 2004) a választartalmaknak az egyéni és Közös Rorschach helyzetben történő alakulása mentén is jól követhető (Gajda, 2004).

Könyvünk egy másik fejezetében részletesen is bemutatjuk a sine morbo anya-gyermek kapcsolatok működéséről készült elemzést Bende, Habis és Márián (2006) munkájából; a szerzők serdülők és iskolások kommunikációs viselkedését hasonlították össze. Az anya-gyermek kötődés mélységeibe enged bepillantást Szilágyi Vera szakdolgozata (2005) is, amely az ikrek kötődési mintázatát egypetéjű felnőtt ikerpároknál vizsgálta, a "Felnőtt kötődés-interjú" módosított változatával, valamint KRV-vel. Munkája egyúttal kitekintés a testvérkapcsolatok dinamikai elemzése felé. Eredményei szerint valamennyi ikerpárnál - adaptív életvezetés ellenére - anya-gyermek kötődési sérülésekre derült fény, az egymás iránti viszony ilyformán minden esetben "kötődéspótlék" szerepet töltött be és kompenzációs mechanizmusnak volt felfogható. A testvérkapcsolatok további, figyelemre méltó elemzéseit végezte el Meleg (2001), az állami gondozásban élők testvérviszonyait elemezte Virág, Virág és Csizovszkiné (2006).

A későbbiekben, házaspárok esetében más speciális élethelyzetek vizsgálatára is sor került. Az "üres fészek" helyzetű középkorúak videofelvételeken rögzített KRV-jének nem verbális és metakommunikatív jellemzőit vizsgálta Babusa (2002) öt területen, megállapítva, hogy a férfi partner szignifikánsan több szemkontaktussal és rátekintéssel "érinti" párját, mint a nő, aki viszont a fizikai érintésben múlja felül a társát.

A KRV-ben megjelenő üzenettartalmak táblánkénti előfordulását az elmúlt években több tanulmány próbálta empirikus úton megközelíteni. Parditka (2002) legfőbb eredménye a párkapcsolati játék-szükséglet felébredésére, érzelmi távolság-áthidaló törekvéseire, a férfi feminin, a nő maszkulin tendenciáinak erősödésére utaló választartalmak felmutatása. Az egyes választartalmak táblánkénti tipizálására kísérletet tett Mirnics (2005), valamint Szabó, Darnyik és Márián (2005,2006) is, akik az egyéni, a páros, és a családi KRV helyzet üzenettartalmait hasonlították össze. Utóbbi tanulmány megállapításait összegezzük néhány pontban:

•  Páros helyzetben a " nőies" tartalmak közt több gyermekiséggel, illetve női nemi szereppel kapcsolatos asszociáció volt (virágok, női mesealakok), valamint több társas tevékenység jelent meg. A férfiak általában több agresszív, "energikus", "védő" tartalmat és szexuális asszociációt hívtak elő.

•  A gyermek jelenlétében a nők részéről kevesebb agresszív és szorongásra utaló tartalom hangzott el. Eltűntek a félelmetes, monumentális alakok, a szexualitás. A férfiak esetében viszont az agresszív jegyek száma fokozódott, és itt sem voltak szexuális tartalmak.

A sine morbókkal végzett KRV-validáló vizsgálatok sorából kiemelkedik Szilágyi (2002) munkája, aki a Hendrick-féle kapcsolati elégedettség kérdőív önkitöltős és független megfigyelők számára kidolgozott szinkron szempontokból álló módszerét vetette egybe a KRV interaktometria "interakció-típusaival". Tanulmánya szerint a nyolc interakciós faktor sorrendjének eltéréséhez a két nem esetében kedvezőbb megelégedettségi mutatók társultak, mint az egymáshoz hasonló, jelentősen szimmetrikus interakciótípusok együtteséhez (pl. mindkét fél egocentrikus mintázatához). Bagdy (2003) szerint viszont a KRV-ben az együttműködésre utaló interakciótípusok és a párkapcsolati elégedettség mértéke között van pozitív összefüggés, és ugyanez érvényes a szexuális élettel való elégedettségre és az életminőség-becslésre (Strobl, 2005). A párkapcsolati interakció jellegzetességeit a Máth-rendszer szerint kódoló Német és mtsai (2006) mindezt azzal egészítik ki, hogy a kevésbé elégedett sine morbo párok csoportjában kevesebb a komplex, kombinált döntés. Néhány további összefüggés az elégedettségbecslések és a kommunikációs minták közt, szintén Német és mtsai (2006) elemzéséből:

•  Megkülönbözteti a két csoportot, hogy az elégedettebbeknél a férfi ragaszkodása a nő elfogadásával pozitívan korrelál; nem jelent gondot, ha a másik fél más véleményen van.

•  A kevésbé elégedett párok hajlamosabbak párjuk megnyilvánulását általánosan negatívan értelmezni, és védekezésbe kezdeni. E csoportban a férfiak független döntése pozitívan korrelál a nőknél megfigyelhető zavarral: az önkényes megnyilvánulásokra utóbbiak érzékenyen reagálnak.

•  Ambivalenciát tükröz, hogy az elégedetleneknél pozitív és negatív kommunikációs jegyek közt alakulnak ki összefüggések, például a férfiak összesítő (konstruktív) válaszai a nők kritikusságával pozitívan függnek össze.

•  A kapcsolatukkal kevésbé elégedettek ritkábban javasolják a másik tartalmát a döntéskor, ritkábban fogadják el partnerük véleményét, és több náluk a negatív interakciós jegy (kritika, ragaszkodás, korrigálás).

További validálást kezdeményezett Bagdy és Mag (2006), a két szerző húsz fiatal felnőtt párnál vizsgálta Brennan és mtsai ECR kérdőívének felhasználásával a KRV interakciós stílusmintázatok a kötődési típussal való összefüggését. Eredményeikből kiemelhető, hogy az együttműködő interakciós patternek pozitívan korrelálnak a biztonságos kötődésmintával; továbbá a kapcsolati elégedettség feltétele legalább az egyik fél biztonságos kötődése (ezzel együtt, egyéb változatokban is előfordul egyensúly).

A sine morbo pároknál megfigyelhető KRV interakciós minták és a személyiségjegyek kapcsolatát vizsgálta Bólya és mtsai (2006) a Myers-Briggs Típus Indikátor segítségével, valamint Kovács (2006) a BFQ személyiségteszt útján. Bólyáék csoportja 26 párnál arra az eredményre jutott, hogy a kettőnél több MBTI dimenzióban való egyezés gördülékenyebb kommunikációt eredményez. A nagyobb mérvű egyezés megmutatkozik abban, hogy ezek a párok több nézőpontátvételre irányuló aktust tesznek, több náluk a dicséret és a megerősítés, kevesebb a kritika. A független válaszajánlások előfordulása viszont kisebb mértékű - társukat kapcsolódással, és nem rivalizálással támogatják. Ebben a kutatásban alapvetően az bizonyosodott meg, hogy az együtt élő párok általában több MBTI dimenzióban is hasonlítanak, kevéssé jellemző rájuk egymás kiegészítése.

Kovács (2006) szintén 26 párral vizsgálódott. A BFQ mutatók és a kommunikáció kapcsolatát külön a férfiak, külön pedig a nők viselkedésése esetében elemezte. Az eredményekből nyilvánvalóvá vált, hogy az extravertáltabb férfiak (magasabb dinamizmus értékek) aktívabb javaslattételi lehetőségekkel éltek. Az extravertáltabb (energikusabb) nők hasonlóképpen dominánsak voltak, s emellett kommunikációjukban magasabb volt az érzelmi töltöttség. A barátságosság dimenzió udvariasság alskáláján magas pontszámokat mutató férfiak az átlagosnál együttműködőbben, támogatóbban viselkedtek a társukkal. Az érzelmileg labilis nők interakciós kontrollja viszont ellentmondásos, játszmaszerű: szívesen fogalmaznak meg első független javalatokat, de a végső döntésnél alárendelődő a viselkedésük.

A KRV kutatások a művészetpszichológia irányába is leágaztak. A párterápiás szemlélet, valamint a drámaelemzés és az irodalompszichológia összekapcsolását képviseli Hatvani Andrea munkája (2002), mely Ibsen Solness építőmester című kapcsolati drámájának sajátos elemzését mutatja be. Az analízis az interaktometriai rendszert és a minőségi folyamatelemzést együttesen alkalmazza a főhős, Solness "élethazugságának", valamint feleségével, Alinével kialakított kolluzív kapcsolati mintáinak feltárására. E sorsdrámában a válság nyomán kibomló változás egyedüli lehetősége a halál. Az interaktometriai "folyamatkottázás" értelmező feldolgozása útján születő interpretáció kétségtelenné teszi a KRV interaktometriai rendszer széleskörű, a klinikumon kívülre is kiterjeszthető alkalmazási lehetőségeit.

Hasonló témában készült Oláh és Zolnai (2002) munkája is, akik vizsgálati anyagként Strindberg háromszereplős Haláltánc c. drámáját választották. A kötetlen szöveg kódolása nyomán a jelölési rendszer - csekély kiegészítéssel - alkalmasnak bizonyult rá, hogy a nyelvi változók összefüggő halmazát kis számú, egyértelmű kódjel formájában fejezze ki. Az ily módon elemi szintre bontott kommunikáció azonban az értelmezés érdekében kölcsönhatásokra vonatkozó elemzést is megkívánt - a szerzők a problémát kvalitatív elemzés útján kezelték. Mérhetővé vált az alkufolyamat lezárási módja, a felek (kooperatív vagy nonkooperatív, aktív vagy passzív) interakciós magatartása, a kommunikáló partnerek - verbális és nonverbális szinten egyaránt megnyilvánuló - feszültségszintje. Mindezen mutatók egyaránt kifejezték a kapcsolat minőségét és a kommunikáció hatékonyságának szintjét. Összhangban azzal, hogy a Strindberg dráma alapszituációja a "végtelen versengés egy megoldhatatlan probléma megoldására törekedve", a főszereplő triádnál kommunikációs "gubancot" mutattak ki. A strindbergi hármast a "kettő egy harmadik ellen" típusú koalíció érvényesülése jellemzi, melynek célja - elsősorban a házaspár esetében - a hatalomért való versengés, mint végtelen játszma.

A KRV - és feltehetően, minden más interakciódinamikai eljárás - segítheti a szervezeti diagnosztikát is. A KRV munka- és szervezetlélektani validálásában működött közre Boján (1998), aki megállapította az interakciódinamikai kódjelek Belbin-féle csapattag típusokhoz való illeszkedését, valamint Szöőr, aki a Thomas-Kilman által kimunkált konfliktuskezelési kategóriák irányában végzett validáló vizsgálatot. Mirnics (2001) esettanulmányában emellett markánsan érzékelhető volt a KRV problémafeltáró értéke. Jelenleg még nem publikált vizsgálati anyagunk is megerősíti, hogy egyes, az MBTI által azonosított vezetői személyiségjegyek előrejelezhetik a hatékony problémamegoldást, míg mások hátráltathatják; s emellett sokat számít a vezető és a beosztottak személyiségének hasonlósága, illeszkedése is.

Mirnics (2004) harminckét változatos területekről származó szervezet együtt dolgozó munkacsoportjának interakciós jegyeit vizsgálta a KRV módszerrel. Vizsgálatában mindenekelőtt egyértelművé vált, hogy a KRV hagyományos jelölési rendszere nem alkalmazható a munka világában, amit mi sem érzékeltetett jobban, mint a vezető-beosztott eltérések teljes hiánya. A probléma áthidalása érdekében hosszabb interakciós szekvenciákban, tartalomelemzés útján kereste a különbséget a vezetők és a beosztottak kommunikációja közt, különbséget téve a vezetői kommunikáció pozitív és negatív (előremozdító és hátráltató) jegyei közt. Az elemzések azt mutatták, hogy vezetők jellegzetes interakciós formái (statisztikailag is kimutatható gyakoriság-különbséggel) a következők: kreatív ötletadás, iránymutatás és a helyzet tisztázása, javaslatok szintetizálása, asszertív konfliktusmegoldás, motiválás, feszültségoldás, információkérés és adás. A vezetői hibák közül a legjellemzőbbek: laissez-faire viszonyulás, konfliktusmegoldás hatalmi szóval, visszavonulás és a jó színvonalú javaslatok destruálása - melyek egyértelműen hozzájárulnak az interakciós folyamatok kudarcához. A KRV-ben a "jó vezető" eszköztára változatos, a légkört a pozitív interakciók sokasága és a jó színvonalú döntések jellemzik; viszont előfordul az alkufolyamat "hullámzása", egyenetlensége. A gyengébb vezetőknél viszont, ezzel ellentétben az egysíkúság és a problémajegyek dominanciája a szembetűnő.