A Szubjektív Családkép elméleti alapjai

A családdiagnosztika klinikai kontextusban elsősorban arra jó, hogy gyorsan és hatékonyan megérthessük a segítséget kérő család problematikáját. Ugyanakkor komoly vita van a szakemberek között abban a tekintetben, hogy milyen módszereket használjunk a családdiagnosztika mindennapi gyakorlatában. A Szubjektív Családkép mellett szól az az evidencia, hogy a családterápia alapja az együttes ülés, a "setting". Ennek során meg tudjuk figyelni a családtagok interakcióit, látjuk, hogyan igyekeznek egymást befolyásolni, milyen függőségek állnak fenn közöttük, és milyen önállósági törekvéseket tapasztalhatunk. Természetesen az a kutatás célja, hogy ebből a hatalmas adathalmazból objektív megállapításokat tehessünk a család szerkezetéről és dinamikájáról. A diagnosztika tehát egy szakértői modell szerint történik, és szinte teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy mit gondolnak a család tagjai saját világukról. Ezt a hiányt pótolva a Szubjektív Családkép túllép a puszta megfigyelésen, mélyebbre igyekszik hatolni a látottaknál és a hallottaknál, igyekszik a közös tranzakciós folyamatokat megérteni. Képes megragadni azt, hogy miképpen élik meg egymást a család tagjai élményszinten, hogyan tulajdonítanak egymásnak különféle beállítódásokat, szándékokat és motívumokat, és ezek miképpen irányítják viselkedésüket. Bepillantást enged tehát a családtagok belső kapcsolatai élményvilágába, és ezzel megragadhatóvá teszi szubjektív valóságukat. Következésképpen képes egy kooperációs modell keretében dolgozni, azaz értelmes együttműködést kezdeményezni a család tagjaival.

A Szubjektív Családkép elméleti magja tehát az, hogy a családdiagnosztikában egyaránt fontos a kooperációs és a szakértő modell, és ezek célkitűzései nem redukálhatók. A klinikai gyakorlatban mindkettőre szükség van. Egyaránt vállalni kell a szakértő felelősségét a diagnózis felállításában, és ki kell használni az együttműködésben rejlő lehetőségeket és erőforrásokat, így érhetjük el a leghatékonyabban a terápiás célt, mi több, így tudjuk a lehető legtöbb alternatívát állítani. Így tudjuk tehát tágítani a diagnosztika és a terápiás együttműködés kereteit, így tudunk igazán rendszerelméleti alapokra építeni (Mattejat, 1993). A két modell együttes használata tette lehetővé a kilépést a "hagyományos" és az "új" paradigma vitájának felesleges és energiapazarló toporgásából.

Táblázat: A szakértői és a kooperációs modell a családdiagnosztikában

A lényeg végső soron az, hogy a viselkedés objektív megfigyeléséből nyert adatok kiegészíthetők azokkal az információkkal, amelyek a családtagok szubjektív tudósításaiból nyerhetők. Mi több, egyik forrásnak sem kell elvi előnyt élveznie. Sokkal inkább arról van szó, hogy a két különféle tapasztalati mezőt olyan kreatív módon használjuk fel, hogy általuk részletesebb és gyakorlatilag használhatóbb képet nyerjünk. Hasonló ez a fényképezők "mélységélességéhez", melynek segítségével tetszőlegesen kiemelhetjük az előteret vagy a hátteret, és kedvünk szerint fókuszálhatunk a különféle rétegekre. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a családinterjúknak új dimenziót tudunk adni a Szubjektív Családkép segítségével (Remschmidt, Mattejat, 1991, 1993). Az egyik dimenzió tehát az, hogy milyen kapcsolatban vannak egymással a család tagjai (ez a család rendszerére vonatkozó kérdésfelvetés), a másik dimenzió pedig a család és a terapeuta kapcsolata (a terápia rendszere). A két kérdés áthatja egymást, hiszen a család rendszere és a terápia rendszere szorosan összefüggenek és le is képezik egymást. Mi több, a családtagok kapcsolatai tükröződnek a terapeutához fűződő kapcsolatokban, másfelől pedig reményeink szerint a terápiás rendszer, és különösen a család és a terapeuta között kialakuló bizalmi viszony, vissza is hat a család rendszerére. Ugyanígy azt is mondhatjuk, hogy egyfelől vizsgáljuk a családtagok illetve a család és a terapeuta objektív interakciós szerkezetét, úgy, ahogy azt egy kívülálló teszi, másfelől irányíthatjuk figyelmünket a szubjektív kapcsolati struktúrákra is, azokra, amelyeket "belülről" írhatunk le. Azokat a módszereket, amelyek kívülről törekszenek az interakciós viselkedés vizsgálatára, "megfigyelési módszereknek" nevezzük, míg azokat, amelyek a belső perspektívát igyekeznek megragadni, "önbeszámolón alapuló módszernek" nevezzük. A Szubjektív Családkép egyértelműen önbeszámolón alapul, felvállalja, hogy a kapcsolati események szubjektív aspektusait vizsgálja ( Mattejat - Scholz, 1994 ). Arra kíváncsi, milyen a család belülről, és azt akarja megtudni, hogy mi van a családtagok szívében és fejében.

Mindebből már kiviláglik, hogy az elméleti alapokat a rendszerelméletben és az interakciós pszichológiában kell keresünk. Minden egyéni viselkedés egy fölérendelt rendszer eleme (családé, szociális, gazdasági vagy kulturális mezőé) és ennek összefüggésében érthető meg igazán. A családi kapcsolatok akkor válhatnak patogénné, ha beszűkül a család alkalmazkodóképessége, és ezáltal elzárulnak a fejlődési lehetőségek. Gyakori ez például akkor, amikor a család valamilyen nehéz helyzetbe kerül vagy fejlődése új stádiumába, például amikor gyerek születik vagy kamaszkorát éli meg vagy éppen kirepül. A második alapvető elméleti keret a fejlődéspatológia. A fogalmi bázis tehát a rendszer és a fejlődés alapfogalmai.

Ebben az értelemben a család egy olyan fejlődési miliőként fogható fel, amelyben a gyermek többé kevésbé kedvező kibontakozási lehetőségeket kap. Fontos azonban, hogy a gyermek maga is hozzájárul viselkedéséhez, fejlődése és kibontakozása feltételrendszerének kialakításához, és aktívan alakítja azt. Ez kevésbé hangsúlyozott tény, mint a többi családtag aktív szerepe. Mégis érdemes ezt is kifejteni, hiszen a felnőttek saját kibontakozásukkal és fejlődésükkel teremtik meg azt a légkört, amely ahhoz szükséges, hogy a család valóban minden tagja számára fejlődési miliő lehessen. Rendszerelméletileg nézve visszacsatolások sorát találjuk, tehát a felnőttek fejlődése visszahat a gyermekére, a gyermeké a felnőttekére, és az egész rendszerre. Összességében tehát a család fejlődési terében egyéni fejlődési folyamatok sorozata zajlik, amelyek ugyanakkor a családot is jellemzik. Ez az összefüggésrendszer határozza meg, hogy egy-egy új elem, mint stresszor működik-e, amely növeli a dekompenzáció valószínűségét, vagy pedig mint kihívás, ami által pozitív fejlődési folyamatok indulnak el.

A család megküzdési potenciálját illetve a sérülékenységét (vulnerabilitását) az határozza meg, hogy miként aránylanak a stresszorok (szocioökonómiai terhelések, kapcsolati konfliktusok, stb.) az erőforrásokhoz. Minél kedvezőtlenebbek a családi fejlődési feltételek, annál sérülékenyebb a család, annál kevésbé tudnak alkalmazkodni a fejlődés kihívásaihoz vagy éppen a különleges megterheléshez. Minél kedvezőtlenebbek a fejlődési feltételek a családtagok számára, annál inkább válnak a normális fejlődési lépések, az életciklus törvényszerű állomásai nem normatív terheléssé a tagok számára. Minden sikeres megküzdési folyamat stabilizálja a család egészét, erősíti a tagok kompetenciáját, míg a sikertelen alkalmazkodási kísérletek leszűkítik a család életterét és megküzdési potenciálját.

Ezen elméleti keretben a családterápiás munka célja a család felhasználatlan fejlődési lehetőségeinek és erőforrásainak feltárása a terhelésekkel való megküzdés érdekében, továbbá a cselekvési játéktér növelése azáltal, hogy növeljük az egyes családtagok kompetenciáját, felelősségét és életörömét. Így alakulhatnak át a "zavaró tényezők" "fejlődést provokáló faktorokká" (Olbrich, 1984, 1985), így kerül előtérbe a családi kooperáció szempontja.

A család olyan fejlődési tér, amely lényegében az interperszonális kapcsolatokon alapszik. A szakirodalom ebben az összefüggésben két fontos mozzanatot emel ki, a családtagok érzelmi összetartozását és egyéni autonómiáját. Kezdetben úgy tűnt, hogy a kötődés és a leválás, a vonzalom és az önállóság elvileg kizárják egymást (Mattejat, 1993). Szerencsére azonban kiderült, hogy ez egy látszólagosan kizáró viszony, hiszen a kutatás és a klinikai tapasztalat egyaránt megmutatta, hogy az érzelmi kötődés és az autonómia korántsem ellentétes folyamatok, hanem egymást kiegészítő erőteret alkotnak (Simon, Stierlin, 1984). Az egyénnek tehát egyaránt van szüksége valamiféle elhatárolódásra, de elhatárolódni természetesen csak attól tud, akihez valamiféle emocionális közelségben van, akihez valahogy vonzódik. Egész életünk során minden fejlődési feladat megkövetel egy bizonyos függetlenséget, amit az egyén életkora és élethelyzete teremt, és ugyanakkor ad egy érzelmi közelséget, ami ugyancsak a fejlődési stádium következménye. Ha rendszerelméleti terminológiában fogalmazzuk meg ezt a dinamikus kapcsolatot, akkor azt mondhatjuk, hogy az alrendszerek elhatárolódnak egymástól, ám a differenciálódás az integráció által fejlődik, és az egyéni autonómia fejlődése ugyan a családtagok közötti differenciálódással jár együtt, de ez az alapja az új fejlődési szinten létrejövő integrációnak, amely megint csak előfeltétele egyfajta differenciálódási folyamat elindulásának (Luhmann, 1988).

A Szubjektív Családkép alapjául szolgáló elméleti modell tehát két meghatározó elem szerint írható le: az emocionális kötődés és az egyéni autonómia . Ezek összjátéka teszi lehetővé, hogy a család alkalmazkodjon új helyzetekhez. A kötődés és az autonómia pozitív erőforrások. A fejlődés lehetőségei akkor kedvezőtlenek, ha nincsen mód egyéni differenciálódásra és/vagy érzelmi kötődésre. E modellben az egyik dimenzió a fejlődési feltételek dimenziója, a másik a kohéziós dimenzió. Ezért is nevezik a Szubjektív Családkép szerzői rendszerüket "fejlődés-kohéziós rendszernek".

Ábra: Fejlődés-kohéziós modell

A rendszerben az elkötelezettség nem az autonómia ellentéte, hanem annak kiegészítése. Az elmosódó különbségek és a dezintegráció a másik véglelet jelenítik meg, és ugyancsak kölcsönösen előfeltételezik egymást. A valódi ellentéteket az átlós nyilak mutatják, ennek megfelelően az autonómia ellentéte az összefonódottság, az elszigetelődés pedig az interperszonális kötődés ellentéte. A kohéziós dimenziónak ezáltal egészen más jelentést tulajdonít a Szubjektív Családkép, mint például a FACES (Olson, 1979, 1980, 1981). A Szubjektív Családkép képes mindkét oldalon egyaránt pozitív és fejlődést segítő mozzanatokat felfedezni, mint ahogy negatív, és fejlődést gátló aspektusokat is kimutatni. Ezeknek ugyanis önmagukban nincs pszichopatologikus értékük.